Az aktuális világranglista 65. helyezettje intézte el a vb-címvédőt. Nem eszelős szerencsével, nem is arcpirító játékvezetői részrehajlás árán, hanem a mérkőzés képe alapján ilyen arányban is minimum megérdemelten. A meccs legdöbbenetesebb pillanata – persze a három magyar gólon túl – az volt, amikor Gianluigi Buffon, a földkerekség valószínűleg legracionálisabb kapusa a hosszabbítás perceiben kapuja mögé gurította a palánkról hozzá visszapattant labdát; inkább húzta az időt, mint siettette volna, mert érezte, ha itt tovább változik az eredmény, akkor bizony előbb lesz 4:1, mint 3:2.
Bármilyen egyéb csapatsportban mindez elképzelhetetlen lenne. Kézi- vagy kosárlabdában a huszadik normális körülmények között már soha nem győzi le az elsőt, vízilabdában és jégkorongban a tizedik se. A labdarúgás természetesen a legnépszerűbb és a legelterjedtebb játék, de a harmincadik, a negyvenedik vagy a hatvanötödik nem ezért kap olykor esélyt. Hanem azért, mert a futball egyszersmind a legesetlegesebb is. Ennek több oka van. Nem idegen, hanem természetes közegben zajlik a mérkőzés – ellenpélda a hoki és a póló –, a sportág űzése nem igényel különleges mozgáskoordinációt – bezzeg a kosár- és a kézilabda szabályai megkövetelik –, de a legfontosabb pont, hogy a játékos ügyetlenebb végtagjával birtokolja a labdát. Ha a kezébe foghatná, akkor erővel, lelkesedéssel, eltökéltséggel képtelenség lenne elvenni tőle, a futballban viszont minden pillanatban alkalom nyílik a szabályos szerelésre. A vetélytársát lankadatlanul üldöző, sanyargató védő nagy valószínűséggel célba ér. Végül még egy reményforrás a kicsi és egy óvatosságra intő tényező a nagy számára: a gólszegénység. Ahol meccsenként hatvanszor, negyvenszer vagy akár hússzor rezdül a háló, ott a nagy számok törvénye alapján a tehetségesebb, az ügyesebb nyer. Ahol csak egyszer, legfeljebb háromszor, négyszer, ott döntő szerephez juthat a szerencse. Ha a kézilabdakapus egy szarvashibát vétve bődületes potya gólt kap, vagy ha a támadó elront egy büntetőt, attól még bőven lehet a mezőny legjobbja – a labdarúgásban előfordul, hogy hasonló bűnökért örökös megvetés jár.
Eddig volt az elmélet, most nézzük a gyakorlatot! A világfutball bő évszázados történelme számos döbbenetes meglepetéssel szolgált, bevezetésképpen elegendő a magyar focihistóriában tallóznunk. Eközben persze sajnos kénytelenek vagyunk átsiklani egy éles határvonalon: amíg nagyok voltunk, a kicsik csínyeitől tartottunk, egy ideje, kicsiként, ellenben éppen ezekre építhetjük bizakodásunkat.
Az első trauma külön nevet is kapott: ez volt az egyiptomi csapás. A magyar válogatott aranyesélyesként vágott neki az 1924-es párizsi olimpiának, hiszen, hogy mást ne mondjunk, pár hónappal korábban 7:1-re leckéztette meg az olaszokat. Az első fordulóban a lengyelek kaptak egy ötöst, aztán jött a második és egy még inkább lenézett játszótárs, Egyiptom. A végeredmény pedig 3:0, de nem ide, hanem oda! Hogy mi történt? Az akkoriban dívó 2–3–5-ös felállásról tudomást sem vevő afrikaiak nyolc emberrel védekeztek, Szalem nevű óriás bekkjük halálra gyötörte és ijesztgette a mi labdaművészeinket, egy bizonyos Ibrahim Jeken már a negyedik percben talált egy gólt, a biztos lábú Braun „Csibi” pedig a kapufára lőtte a tizenegyest. Egy formabontó taktika, egy megbízható kulcsember, egy szerencsés mozzanat ott, egy balszerencsés itt. Futballban ennél kevesebb is elegendő a teljes összeomláshoz. Ma is, hát még a régi, daliás időkben, amikor az is megesett, hogy a rutinos hátvéd így intette az ellenfél sarkában loholó ifjoncot: hagyd őket, fiam, most ők hozzák a labdát, majd ha elveszítették, akkor mi hozzuk.
Sokkal ismertebb történet az 1954-ben elveszített berni döntő. Igaz, az ellenfél nem Egyiptom volt, hanem a Német Szövetségi Köztársaság, de a mieink két héttel korábban, a csoportmeccsek során 8:3-ra intézték el az NSZK-t, általános itthoni tévhit szerint nemhogy tízből kilencszer, de százból kilencvenkilencszer verték volna őket, ráadásul a fináléban is 2:0-ra vezettünk nyolc perc után. Hogy mégis miért veszítettünk 3:2-re, annak okait mi már az unalomig ismételgettük, ezt most hagyjuk is. Sokkal többet mond, ha felidézzük az ötvenéves évfordulóra készített német filmet, amely Bern csodájára és hőseire emlékezik. Ebben az olvasatban nem a magyarok halmoztak hibát hibára, hanem a németek arattak furfangos és megérdemelt diadalt. Sepp Herberger mester, a zseniális stratéga, aki öt embert cserélve és hét helyen változtatva a 8:3-as összeállításon teljesen megtévesztette kollégáját, Sebes Gusztávot, ráadásul mindvégig esőre készült, és lám, július 4-én valóban zuhogott; no meg Fritz Walter, a csapatkapitány, Toni Turek, a remeklő kapus, Helmut Rahn, az egyenlítő és a győztes gól szerzője.
Mindezt azért érdemes felsorolni, hogy bemutassuk: a futballcsodához elvétve elegendő egyetlen csapat, kettő kell hozzá. Az elbizakodottan kezdő, de mérkőzés közben váltani képtelen esélyes, valamint a másik, amely daccá fokozva a maga javára fordítja az esélytelen nyugtalanságát. Ha csak az egyik faktor is hiányzik, a csoda már általában elmarad. Sőt nagyobb lehet a verés, mint normális esetben.
Nem véletlen, hogy a világbajnokságok történetének két legnagyobb különbségű győzelmét is Magyarország aratta: 1954-ben 9:0-ra semmisítette meg a Koreai Köztársaságot, 1982-ben pedig 10:1-re Salvadort. A mieink mindkétszer első mérkőzésüket játszották a vb-n, és egyszer sem adtak kegyelmet. Szegény távol-keletieket annyira kizsigerelték, hogy azok 7:0-nál, a játékvezető és a publikum legnagyobb megrökönyödésére, picit leheveredtek a fűre szuszogni, a közép-amerikaiak vesztéhez pedig hibás kalkulációjuk is hozzájárult. Mint utóbb bevallották, előzetesen úgy számoltak, csak a magyarok ellen lehet esélyük, ezért nekiugrottak a csapatunknak, aztán lepattantak róla. A következő két mérkőzésükön, amikor korlátaiknak megfelelően futballoztak, már csak 1:0-ra kaptak ki Belgiumtól, illetve 2:0-ra Argentínától.
Egyiptomi csapás ide, berni csalódás oda, a legnagyobb szégyen mégsem velünk esett meg, hanem az angolokkal. A sportág tanítómestereivel, akik fényes elszigeteltségüket a labdarúgásban fejlesztették tökélyre. Olyannyira, hogy az első három világbajnokságon el sem indultak, mondván, nekik járna a rendezés joga, meg aztán úgysincs ellenfelük. Jellemző példa, hogy amikor az első vb-t megnyerő Uruguay remek védekezésének láttán az angolok centerhalfját megkérdezték, ő miért nem alkalmazza a becsúszást, hetykén vetette oda: mert úriember így nem szerel. A negyedik vb-n aztán végre tiszteletüket tették, 1950-ben Brazíliában, de bár otthon maradtak volna. Kikaptak 1:0-ra a sehol sem jegyzett Egyesült Államoktól, majd ugyanennyire a spanyoloktól, és már a csoportkörben kiestek. Éppen úgy, mint az olaszok 1966-ban. Őket a „népi” Korea, a KNDK verte 1:0-ra, és e mindenki által lesajnált alakulat a negyeddöntőben Portugália ellen is 3:0-ra vezetett 25 perc után. Csakhogy ekkor jött Eusébio, egymaga négy gólt vágott, Portugália pedig 5:3-ra fordított.
Bizony a kiegyensúlyozatlan erők küzdelmében egy fecske is csinálhat nyarat. Mert olyasmit tud, amire egy szinttel lejjebb senki sem készülhet fel. Ezért aztán hiába állt egészen az utolsó percekig nyerésre Kamerun Anglia ellen az 1990-es vb negyeddöntőjében, vagy Nigéria Olaszország ellen négy évvel később a nyolcaddöntőben. Jött Gary Lineker, illetve Roberto Baggio, és villant kettőt: a rendes játékidő hajrájában kiegyenlített, a hosszabbításban kicsikarta a győzelmet. Így mentette meg egy szál klasszis az angol, majd az olasz futballdicsőséget.
Mielőtt azonban elfogadnánk, hogy a labdarúgásban minden és mindennek az ellenkezője bekövetkezhet, szögezzük le: ez csak egy-egy mérkőzésre igaz, világversenyek teljes egészére nem. Hiszen a csodák legfeljebb három napig tartanak, a vb azonban korunkban már harmincnapos. Aki nyerni akar, annak manapság már hét mérkőzésen kell produkálnia. Nem véletlen, hogy az eddigi tizennyolc vb-n csupán a hagyományos labdarúgó-nagyhatalmak nyertek aranyat – Brazília, Argentína, Uruguay, Olaszország, Németország, Anglia és Franciaország –, és érem is kizárólag Európának és Dél-Amerikának jutott. Hosszú távon a tudás mellett a megbízhatóság a legfőbb erény, a fent már említett Lineker ezt ritka szellemes meghatározással támasztotta alá: szerinte a futball az a játék, amelyben két tizenegy fős csapat küzd egymással, és végül a németek nyernek.
Persze ők sem mindig. A magyar–olasz mellett további biztatást adhatott az UEFA-kupa augusztus 16-i mérkőzése, amelyen a Budapesti Honvéd 0:0-s döntetlent csípett el a német Hamburger SV ellen. (Az idegenbeli visszavágót a Magazin lapzártája után, csütörtökön éjjel rendezték.) A Honvéd egy éve még a megszűnés, de jobb esetben is a vidékre költözés szélén állt, ám rátalált a megmentőjére, George F. Hemingway tulajdonosra, szerződtetett egy rendszerben gondolkodó és dolgozó edzőt, az ehhez illeszkedő játékosokat, és a csapat tavasszal megnyerte a Magyar Kupát, jelenleg is vezeti az NB I-es tabellát, ráadásul szépen megizzasztott egy Bundesliga-élgárdát. Ehhez képest sok „szakember” dobálózik könnyedén fiktív számokkal, amikor kijelenti: a magyar futball lemaradása 15, 20, 30 év.
Pedig csak augusztusban kétszer bizonyosodott be, hogy az adott mérkőzés 90 perce szinte teljesen kiragadható térből, időből, a társadalmi-gazdasági környezetből. Illetve erre kell törekedni, különben marad a racionális kishitűség és a kódolt vereség. Mint a fejlődő világbeli válogatottnál, amelyhez a labdarúgó-anekdota szerint brazil edző érkezik, de látván az iszonyatos alulképzettséget, kijelenti: nekem itt egyelőre semmi keresnivalóm, tegyetek le tizenegy hordót, játszszatok azokkal néhány edzőmérkőzést, és értesítsetek. Hazatérvén aztán hamarosan megkapja az első táviratot, amelyben az áll: Első meccs megvolt, stop. Hordók 2:0-ra nyertek, stop.
Jennifer Lopez
Kulisszatitkok derültek ki Jennifer Lopez koncertjéről
