Heten a spekuláció ellen

Nicolas Sarkozy francia elnök az amerikai jelzálogkölcsön-piacon kialakult válság és ennek Európáig gyűrűző hatása nyomán azt javasolja, hogy a hét legfejlettebb ipari ország (G7) októberi washingtoni tanácskozásán foglalkozzanak a nemzetközi pénzügyi rendszer helyzetével, továbbá a nemzetállami központi bankok és a Nemzetközi Valutaalap bevonásával dolgozzanak ki intézkedéseket a pénzpiacok átláthatóbbá tételére. „Elkerülhetetlen, hogy levonjuk a konzekvenciákat és a tanulságokat azokból az eseményekből, amelyek a piacokat befolyásolják” – mondta a francia elnök.
E tanulságokat azonban az 1600-as évek hollandiai tulipánőrületétől (amikor a spekuláció eredményeként egy korábban értéktelen tulipánhagymáért egy jól felszerelt kétlovas fogatot lehetett kapni) az 1929-es nagy gazdasági válságig a történelem során már sokszor levonták, és azok el is tartottak egy-két évtizedig, utóbb azonban a könnyű pénzszerzés, a nagyobb jövedelmek iránti vágy mindig legyőzte a józanságot, így a spekuláció elölről kezdődött.
Jelen esetben az történt, hogy miután elsősorban az ezermilliárd dolláros amerikai fizetési mérleg miatt évente hatalmas mennyiségű pénzt pumpálnak a világ pénzpiacaiba, és a túl sok pénz nem talál valóban megbízható befektetési lehetőségeket, elkezdtek finanszírozni egyébként igen kockázatos befektetéseket is. A pénzbőség nyomán Amerikában jelzálogkölcsön formájában olyanok kaptak (magas kamatra és vagyontárgyaik elzálogosítására) hiteleket, akik normális körülmények között nem kaphattak volna, mert a pénz visszafizetése eleve bizonytalan volt. E hiteleket vásárolták fel azután a másodlagos piacon az európai befektetők, az amerikai jelzálogkölcsönök bedőlése ezért okozott és okoz problémákat az európai pénzpiacokon is.
Sarkozy a pénzpiacok átláthatóságának javításáról beszél, a pénzpiaci spekulációk lényege azonban épp azok átláthatatlansága, mint az e téren kétségtelen nemzetközi tekintélynek örvendő Soros György állította: „A pénzpiacok eredendően áttekinthetetlenek. Az a felfogás, hogy előre lehet jelezni, mi fog történni a piacokon, ellentmond az én egész élettapasztalatomnak.” A pénzpiacok azonban a nyolcvanas évekig eléggé megbízhatóan működtek, mert az 1929-es világválság után a spekulációt akadályozó korlátozásokat vezettek be. Ezeket a korlátozásokat azonban a neoliberális közgazdasági ideológia uralomra jutása után fokozatosan lebontották, utat adva az úgynevezett pénzügyi innovációknak, amelyek tulajdonképpen a pénzügyi spekulációk újabb és újabb formáit jelentették. Ennek fejleményei azután a legutóbbi negyedszázadban pénzügyi válságok sorozatához vezettek, amelyek közül a legemlékezetesebbek az 1982-es és 1994-es mexikói, az 1997-es ázsiai és az 1998-as orosz válság, úgy, hogy a jelenlegi jelzálogkölcsön-piaci krízis talán csak egy a véget nem érő sorban.
Civil szervezetek, mint például a több mint negyven országban aktív ATTAC és egyes közgazdászok – mint például John Kenneth Gailbraith, vagy éppen a pénzpiaci spekulációkkal vagyont szerzett Soros – is számos alkalommal felhívták a figyelmet az utóbbi évtizedekben kialakult pénzpiaci spekulációk veszélyeire. Megoldásokat is javasoltak, az ATTAC például a pénzügyi tranzakciókat drágító, így a spekulációt mérséklő Tobin-adót. Mindez azonban mindeddig süket fülekre talált. Talán Sarkozy a maga vehemenciájával elérhet valamit, bár a pénzügyi spekulációk eddigi történetéből az tűnik ki, hogy a G7 mesterlövészei sem lesznek elegendőek, hogy hosszú távon megállítsák a spekulációkat.