Kazakok és magyarok testvérek! – kiáltja elfulladó hangon az amangeldi madjar akszakál, és térdre ereszkedve megcsókolja az ajándékba kapott magyar zászlót. Zavarban vagyunk. A csontos kis férfi könnyes szemmel kirobog a szobából, majd bevonszolja feleségét és kislányát, s csöndet parancsol. Fészkelődünk az ünnepi asztal körül töröküléstől vértelen lábakkal, birkaundorral, a napi sokszori „szto gramm” vodkával és a sztyepp porával-mocskával eltelve. Összeszorított fogakkal jöttünk ide, Amangeldi község szélére a csak imént zárult előző vendégségből, a sok századik pohárköszöntő befejeztével – amikor rettenetes szégyen fog el. Az akszakál felesége és kislánya átszellemült arccal, akár két székely madonna, kristálytiszta hangon énekelni kezd kazakul, kezükben kézzel telerótt papiros remeg.
Az egyszerre lírai és lendületes dallamú éneket Torgajról és a madjar törzsről a mi tiszteletünkre írták. Az akszakál, akár egy gyerek, tapsikol örömében, kislánya és felesége szelíden mosolyogva megint belefog a dalocskába.
– Lelkünk végtelen, akár a sztyepp: ekkora szeretettel fogadjuk a magyarokat – mondja az amangeldi akszakál, akinek barnára sült kislánya két szál pusztai fűből font fülbevalót visel. Az izgága öregembernél aligha hordott nagyobb madjart a hátán a föld.
– Já csisztij madjar! – egyetlen lépést sem tehetünk a torgaji puszták telepein anélkül, hogy ne ragadnák meg karunkat férfiak és máskülönben rendkívül tartózkodó nők, hevesen mutogatva magukra: „Én tiszta madjar vagyok!” Majd el kell mondanunk a mi népnevünket, újra meg újra, gondosan artikulálva, mert nem tudnak betelni vele. Kétezer-hét hetedik hó hetedikén, a nomádok számára oly fontos hetes szám triplázásának napján a mocsárvidéki Szaga község főterére sereglenek az emberek, hogy végre saját szemükkel lássák az „európai rokonságot”. És hogy a XIX. század óta először vegyenek részt törzsi gyűlésen, amely jóval több mint összejövetel és tanácskozás: a szétvert madjar közösség újjászületésének ünnepsége.
Szaga a lakható és a lakhatatlan világ peremén, az országúttól ötven kilométerre fekszik a lápban, nyílegyenes makadámút vezet odáig, amely az év nagyobb részében terepjáróval sem járható. Tavasszal, ősszel olykor méteres víz alatt van – akit itt ér az esős időszak, berendezkedhet a több hónapos kényszerpihenőre –, télen pedig a háromméteres hó és a pusztai farkashordák vágják el az összeköttetést a külvilággal. Mi történik akkor, ha valakit ebben az évszakban kap el súlyos nyavalya? Mentőhelikopter jön érte? – kérdezzük a szagai madjaroktól. Ugyan, semmi nem történik – nevetnek. Túl kell élni. Nyáron a hőséget és a szárazságot, a szúnyog- és a bögölyinváziót, amely a hortobágyinak a százszorosa, télen az elszigeteltséget. A szagai, kumsiki, bijdajiki telep lakói ősszel alaposan bevásárolnak élelmiszerből és gázolajból, hogy novembertől áprilisig kihúzzák.
Persze volt reménytelibb is a helyzet, lélekszámban bizonyosan. Benkő Mihály Kelet-kutató adatai szerint 1847-ben a madjaroké volt a harmadik legnagyobb törzs a Szarikopa-tó környékén 375 jurtával, 1862 férfival. Mindegyikükre három feleséget és 10–15 gyermeket számítva 6–8000 főt tehetett ki akkoriban a törzs. Mivel a madjarok minden orosz elleni hadjáratban részt vettek, rohamosan megfogyatkoztak: 1866-ban már csak 260 jurta állt. A terület első magyar kutatójának, Tóth Tibornak alig kétszázról volt híre a kilencszázhatvanas években, Bíró András Zsolt antropológus már tucatnyit sem talált 2006-ban. Az itteni madjar, argün, kipcsak és kereit törzs tagjai egészen 1965-ig éltek jurtában a nyájak igényei szerint költözködve, s hevesen tiltakoztak a röghöz kötés ellen. „Aki rossz nomád, letelepült lesz, aki rossz letelepült, nomád lesz” – tartják a kazakok. De amitől rettegtek, bekövetkezett: a szovjethatalom a hatvanas évek derekán elégettette a maradék jurtákat is, nagyvonalúan barakkokat húzva fel a sztyepp közepén. Ezzel ellehetetlenítette a mindig szezonálisan élhető helyszínekre vándorló nomádságot. Amelyik madjar a cigányéletet akarja folytatni, az menjen Magyarországra! – hangoztatták a szovjet hivatalnokok a Torgaj vidéken, amelyet sikeresen alakítottak át kedvezményezett gulágvidékké.
A vályogtéglából emelt szagai, kumsiki, bijdajiki egyenházak leginkább szellős lágerra emlékeztetnek: lakóit géppuskatornyok és szögesdrót kerítések helyett a sztyepp tartja szoros őrizet alatt. Van olyan tanyavilág, amely egyetlen hatalmas trágyadomb tetején egyensúlyoz; sok helyen nincs áram; ivó- és mosdóvizet a folyókból mernek. A házakban viszonylagos tisztaság uralkodik; de hűtő vagy verem híján a húsokat, a belsőségeket és a halakat a lakótérben, mennyezetre erősített rudakon szárítják, alattuk pondrók nyüzsögnek – a szag olykor bonctermi. Bár a nomád hagyomány szerint tilos szemetelni, vizelni a folyók, élővizek partján, a Szariözen, a Sárga-folyó környékét ellepik a vodkásüvegek és a nejlonzacskók, kicsit arrébb pedig teherautók vezetőfülkéi rozsdásodnak a puszta közepén.
Ez van mindig, ha erőszakolt az életmódváltás.
– Nagy területet uraltunk kevesen, ezért sínylődtünk Kína és Oroszország között; de örülünk, hogy a mai napig megőriztük szülőföldünket a kard élével – a szagai kurultaj-pohárköszöntőben ez az egyik leggyakrabban elhangzó mondat. – Örülünk továbbá, hogy megtaláltuk testvéreinket, akik megértenek bennünket. Mert ne ezer ember arcát, hanem egyetlen nevét ismerd, ahogy a mondás is tartja – hangsúlyozza az iskola tornatermében megrendezett ünnepi vacsorán Ajdar Nakipov, a már csak oroszul beszélő madjar vállalkozó, az almati közösség vezetője.
Az ötven felé járó úriember számára azért is roppant fontos a madjar törzsi gyűlés, mert életében először mondhat imát dédszülei sírja fölött, két és fél ezer kilométer utazást és két emberöltőt követően. Ő szerencsésebb, mint apja, aki az árazási minisztériumi osztály vezetőjeként még a nyolcvanas években sem engedhette meg magának, hogy Moszkvából a szülőföldjére látogasson, és elmenjen a kumsiki temetőbe, ahol a Szovjetunió ellensége, a nagy októberi szocialista forradalom kitörése után meggyilkolt nagyapja nyugszik. Meiramgali Telibai, a Kosztanaj városban élő, kumsiki madjar származású vámhivatalnok családja is megjárta a poklokat az ősök sírja miatt.
– A dédszülők 1916-ban a cár ellen voltak, nem akartak katonát adni neki – mondja elkomorult arccal a férfi. – Dédapámat ezért megölték. A fiát pedig azért börtönözték be, és végezték ki 1947-ben, mert meglátogatta a sírt Kumsikban. Az ő fiát, apámat végül árvaházba adták, eltitkolva, hogy kik a szülei.
Hetedíziglen: így ér össze a cári fehér a sztálini vörössel. Úgy tetszik, az oroszok csak a gyarmatosítás színét változtatták meg. Hiába akartak önálló fejedelemséget alapítani a torgaji törzsek a polgárháború idején, s a vörösök hiába kecsegtettek független köztársasággal, hogy az oldalukra csábítsák őket: tömeges halál, emigráció és a hagyományok eltörlése lett a nomádok osztályrésze. Katonai különítmények járták a sztyeppet, hogy a sámánokat, a muzulmán papokat, a mese- és énekmondókat, a táncosokat – egyáltalán, aki túl sokat tudott a tradíciókról – helyben likvidálják. Egész jurtatelepeket géppuskáztak le gyerekestül, asszonyostul. A harmincas évek kolhozosításakor a madjarokat is megfosztották állatállományuk nagy részétől. Ezt még túlélték, ám amikor a rendszerváltáskor visszakapták a juhokat, szarvasmarhákat, lovakat, nem tudtak mit kezdeni velük, többségüket levágták, mert az emberek elfeledték a nomád technikákat. A hetvenes évektől kezdődött meg a tömeges városra költözés, amely a rendszerváltás után a munkahelyek fölszámolásával csapdának bizonyult – példa erre az arkaliki szellemváros. Ahogy Benkő Mihály mondja, talán mostanában kezd magára találni a Torgaj-vidék mezőgazdasága, és lassan visszatérhet az a jómód, amely a madjarokat évszázadokkal ezelőtt jellemezte.
A szovjet múlt itteni neve: depresszió.
– Amikor azt kérdezik Kazahsztán-szerte, melyik törzsbe tartozol, mi azt feleljük, madjarok vagyunk, amikor azt kérdik, az meg melyik törzs, azt válaszoljuk: a kipcsakok legelitebb része – magyarázzák a magyarországi küldöttségnek a szagai madjarok. – Ma már kicsiny a törzsünk, egy-kétezer ember, de nagyon büszkék vagyunk arra, amik vagyunk.
Kazahsztánban a madjarok arányszámukat tekintve valóban előkelő helyet töltenek be az üzleti életben, rangosabb hivatalokban és a tudományos életben, lévén – talán éppen kicsinységük miatt – igen ambiciózusak. Amikor pedig azt tudakoljuk, honnan érkeztek szülőföldjükre, többen meghökkenve felelik: mondáik szerint ők mindig is itt éltek; jóllehet régebben az Aral-tóhoz, Afganisztánba és Üzbegisztánba is menekültek madjarok. Lényegesebb kérdés, teszik hozzá, hogy a magyarok miért mentek el innen Európába.
– A mostani kurultaj történelmi pillanat – fogalmaz egy szagai madjar orvos házaspár. – Meggyőződhettünk arról, hogy a magyarok és a madjarok kapcsolata olyan nyílt és egyenes, amilyen csak rokonok között lehetséges. Tanítani kell utódainkat az ősök bátorságára.
De az utódoknak sincs okuk a szégyenkezésre. A háromnapos kurultaj csúcspontján, július 7-én délelőtt négyórás hagyományos kazak birkózóverseny, küresz zajlik a tűző napon, amelyet Szaga apraja-nagyja, köztiszteletben álló akszakálok és lóhátról bámészkodó kamaszok egyaránt nagy hévvel szurkolnak végig. Majd a több száz ember átvonul a falu és a sztyepp határán emelt hat ünnepi jurtához, amelyet a madjarok lakta hat település állíttatott; és tizenöt kilométeres távú lóverseny kezdődik olyan iramban, hogy az egyik állat ottpusztul a pályán. Tizenéves kölykök robognak nyereg és kengyel nélkül egy szál zokniban, rövid ostorral hajszolva a nem túl jó bőrben lévő lovakat, miközben a puszta közepén hangszórókból bömböl a kazak népzene. Közben hatalmas sztyeppi vihar kerekedik, a látóhatárt kupolaszerűen zárják körbe a felhőfüggönyök, úgyhogy a magyarországi barantás harcművész csoportnak meg kell küzdenie a sárral is, amikor a „nomád show” záróakkordjaként bemutatót tart bottal, szablyával vívásból, birkózásból, karikás ostorozásból, fegyvertáncból, illetve a felvidéki Varga Sándor lovas íjászatból – elmaradhatatlan sikerrel.
– Jó napot kívánok! – szólít meg egy madjar férfi ékes magyarsággal a jurtáknál. De ezzel ki is fújt a nyelvtudása: kiderül, Székesfehérváron szolgált a hetvenes években a Vörös Hadsereg bakájaként. S a beszélgetésünk is kifújt, mert a magyarok kezét megszorítani igyekvő tömegben elsodródik, mi pedig a jurtáknál zajló népművészeti bemutatóknál vetjük meg a lábunkat: szép nomád viseletbe öltözött lányok a lefátyolozott arcú menyasszonnyal és lantos férfiakkal madjar esküvői szertartást játszanak el; aztán bölcsődalok és gyermekmondókák hangzanak fel. Egy kislány bokáit piros, fehér és zöld fonalból font zsinórral kötözi össze az édesanyja, hogy körbevezesse a színpadon. Arrébb idős asszonyok nemezt készítenek, szőnyeget szőnek a jurta oldalában harmonikaszóra; végül ezüst nejlonponyvával bevont űrsátor mellett fergeteges táncmulatság kezdődik kazak technózenére.
Kétezer-hét hetedik hó hetedike a madjar törzs nagy napja a szagai pusztákon.
– Akárhogy hozza is a sors vagy a szervezkedés, a madjarnak nem lehet parancsolni – böki ki a torgaji szólásmondást szófukar kísérőnk nem sokkal elválásunk előtt. Tökéletes népi önarckép: korábban hiába faggattuk napokig a madjarságáról – csak akkor nyilatkozik, amikor makacs fejében megérett arra a pillanat. De akkor ökölcsapásszerűen. Akár szagai szállásadónk: a búcsú előtt eldicsekszik, hogy ő látott ám már magyart régebben is, mivel a legelőször idelátogató kutatónak, Tóth Tibornak volt a sofőrje 1964 novemberében. Döbbenetünket látva visszahív házába, kumiszt, tejes teát tesz elénk, és csöndesen felelget kérdéseinkre Kolsvai Ergazi:
– Több mint negyven éve történt, fiatal voltam. Megértettem, hogy Tóth Tibor a madjar és a magyar nép rokonságát kutatja. Akkoriban még nem voltak hidak a Sárga-folyón, igen nehéz volt a közlekedés, csónakokon mentünk át egyik partról a másikra. Szagában a tudós összegyűjtötte az embereket, és fejméréseket végzett: a hajszínt, a szemszínt is külön vizsgálta. A temetőben leírta a feliratokat. Két napon keresztül fuvaroztam őt az aulokba (telepekre – M. G.).
– Hogyan fogadták őt a madjarok?
– Az aulok népe lelkesen fogadta Tóth Tibort, mert a származásunk egy; és mindennap hajnalig a kutató rendelkezésére álltak.
– Tóth érkezése előtt is úgy gondolták, hogy rokonok vagyunk?
– Az ő megérkezéséig nem tudtunk erről. Tóth Tibor újságokat is hozott otthonról, abból tájékozódtunk.
– Legendáik szerint honnan származik a madjar népnév?
Kolsvai Ergazi most hosszan hallgat fejét lehajtva. Aztán kijelenti, nem tud ilyen legendáról. Arról azonban van tudomása, hogy a kazak nép egy része nyugatra vándorolt, csak a szovjet időkben nem volt mód ennek a kérdésnek a kutatására.
– Hallott már Madjar és Kudjar szarvaslegendájáról?
– Gazdasággal foglalkozó, dolgozó ember vagyok, s a szovjet időkben nem lehetett sokat tudni. Másként magyarázta a másik oldal. Akik ezt elmesélhették volna a népnek, azokat megölték a depresszióban.
– Ismer olyan mesét, amelyet csak a madjarok mondanak a gyerekeknek?
– Emlékszem, hogy voltak ilyenek, de már elfelejtettem őket – motyogja szégyenkezve.
– Vannak-e olyan szokásaik, amelyek csak a madjarokra jellemzőek?
– Sajnálom, hogy sosem jártam Magyarországon, mert akkor felismerném szokásaink között a hasonlóságot. Tudom, szavaink hasonlítanak, mert Tóth Tibor hagyott itt nekem egy magyar újságot, amelyet szabad időmben lapozgattam. Amikor itt járt Tóth úr, bizonyos magyar szavait megértettem, de most az önök beszédéből már semmit sem. Mi lehet ennek az oka?
– Talán felgyorsult, megváltozott a nyelvünk negyven év alatt. De azért mondhatunk néhány tucatnyi szót, amelyre ráismer. Kar–kor, csuka–suka, atya–ata, balta–balta, szakáll–szakál…
Kolsvai Ergazi arca felderül.
– Tóth Tibornak van gyermeke? – kérdezi később.
– Van, de a kutató hirtelen meghalt a kilencvenes évek elején, és a családnak nem maradt kapcsolata a tudományos élettel.
Kolsvai Ergazi most elszomorodik. Amikor arra kérjük, mutatkozzon be, ugyanazzal a büszke, pattogó hanghordozással mondja föl adatait diktafonunkra, ahogy az erdélyi népdalgyűjtések adatközlői:
– A nevem Kolsvai Ergazi, traktorosként kezdtem dolgozni Szagában, aztán sofőr voltam, aztán technikusként dolgoztam, majd a kolhoz-szovhoz vezetője lettem. Úgy mentem nyugdíjba.
A keleti magyarokat csak véletlenül lehet megtalálni – hangoztatta Harmatta János klasszika-filológus. Meghökkentő módon 1964-ig egyetlen magyar tudós sem jutott el a Torgaj vidékre; így az argün-madjar törzs „megtalálását” is efféle véletlennek nevezhetjük. Egyszersmind sorsszerű találkozásnak, zavarkeltő mellékkörülményekkel. Fátumszerű következményekkel.
Tóth Tibor antropológus, a Természettudományi Múzeum embertani tárának igazgatója a hatvanas években méréseket végzett a Szovjetunió területén Baskíriától kezdve Kazahsztánon, Üzbegisztánon, a kaukázusi régión át Szibériáig. Amikor Almatiban tartott előadást a honfoglaló magyarságról, magas, szikár fiatalember vonta kérdőre: van-e fogalma arról, hogy az északnyugati kazak pusztákon él egy madjar törzs, és véleménye szerint lehet-e köze ennek a törzsnek a magyarokhoz. Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész, a kíváncsiskodó fiatal a Torgaj vidéket is magában foglaló Kosztanaj megyében született, és egykor Szaga községben tanította kazak nyelvre a kisdiákokat – innen származtak közvetlen ismeretei. Tóth Tiborral felkerekedtek, és kijátszva a szovjet hatóságok éberségét, eljutottak a szigorúan zárt torgaji övezetbe, ahol egy-két napig zavartalanul folytathatták méréseiket. Aztán megjelentek bizonyos orosz ajkú úriemberek, akik visszaterelték az eseményeket a medrükbe. Tóth Tibornak tilos volt fotóznia, pedig ő még szemtanúja lehetett a madjar nomád életmód haláltusájának.
A szóbeszéd szerint a madjarokat „megmutató” Nurhanov a KGB kazahsztáni kötelékének tagja volt – pusztán ezért nyílt mód arra, hogy Tóthot levihesse Torgajba. Az expedíciót a kazak tudományos akadémia fedezékében és „falazásával”, a szovjetek titkosszolgálatához nem minden esetben lojális kazak fiókszervezet segítségével – vagyis csöndes rebelliójával – lehetett megvalósítani.
A többi azonban már papírforma szerint zajlott: a magyar történettudomány számára legalábbis elgondolkodtató felfedezés sem Kazahsztánban, sem Magyarországon nem keltette fel a tudományos körök figyelmét. Tóth Tibor többé nem térhetett vissza Torgajba, s meg nem értett emberként, csalódottan halt meg éppen 1991-ben, abban az esztendőben, amikor a Kazak Köztársaság függetlenné vált, a kutatók számára pedig lehetőség nyílt adatgyűjtésre és felfedezéseik bizonyítására.
– Sajnos Magyarországon a turkológiát is a finnugor elmélet hatja át – magyarázza Benkő Mihály Kelet-kutató, aki részben átvette Tóth Tibortól a stafétabotot. – Harmatta professzor szokta volt emlegetni az anekdotát: Kálmán Imrének mondta Puccini, hogy Imre, Imre, nagyszerű munka a Csárdáskirálynő, ám van egy hibája: nem én írtam. Csakhogy ezt a hibát véresen komolyan veszik a tudományos felfedezéseknél – teszi hozzá Benkő.
Argün madjar rui – silabizálható ki a legtöbb sírkő felirata Szaga és a színmadjar, jó hetven lelket számláló Kumsik temetőjében. Cirill betűkkel, újabban már arabul is ez áll a félhold sarlója alatt. Az argün-madjar törzs tagja nyugszik itt, hirdeti az öntudatos véset, ám ez a szokás korántsem általános Kazahsztánban. A puszta közepén, a községektől meglehetősen távol eső sírkertek idegenek számára tiltott területek; az ősök tisztelete és háboríthatatlansága mindennél előbbre való a még most is nomád (és leplezetten sámánista) szellemiségű országban. Ide csak a törzs kivételes jóváhagyásával és kísérőkkel lehet belépni. Mielőtt megközelítenénk a sírokat, a madjarok tenyerükkel az ég felé imához guggolnak. Négy temetőben járunk, mind a négy zavarba hozza a magyarországi látogatót. Az ötödik meg éppen azért, mert elérhetetlennek bizonyul.
Bijdajik temetőjében, a törzs „szentje”, Mirzsakip Dulatov kupolás türbéjénél történelmi események zajlanak: a szenvedélyes, zabolátlan beszédek, a fogadalmak és követelések harci zajában újra eggyé válik a szétszórt madjarság a kurultajon. Még olyan szónok is akad, aki lelkesültségében a magyar nyelv tanítását irányozza elő a torgaji szállásterületen. A Szagától negyven kilométerre fekvő településen, a Dulatov-síremlék előtt aztán birkát vágnak, amelyet együtt, puszta kézzel fogyaszt el madjar és magyar.
– Anyámnak egyszerűen tetszett ez a név, ezért neveztek el engem Madjarnak, de ez nem ritka Kazahsztánban – magyarázza Szatübaldijev Madjar Erlanovics, egy nyílt arcú fiatalember, aki Almatiból utazott Bijdajikba, hogy tiszteletét tegye nagynevű ősének sírjánál. Mára alig maradtak a Dulatov famíliából, erről a szovjet különítmények gondoskodtak. A község az értelmiségi ellenállás fészke, Mirzsakip Dulatov a madjar arisztokrácia tagja volt anyagi, de leginkább szellemi értelemben: 1913–16-ban részt vett a kazakok függetlenségéért harcoló Alas mozgalomban, annak ideológiai vezére volt, fegyvert is fogott az oroszok ellen. „A Madjar” álnéven írt újságcikkeket; Ébredj, kazak! című verskötetében az asszimiláció, az orosz parasztság betelepítése és a nyelvvesztés veszélyeire hívta föl a figyelmet petőfis hévvel és szóhasználattal, ami azért sem különös, mert Petőfi- és Arany János-költemények fordítójaként jól ismerte a XIX. századi magyar irodalmat.
A lázadás és a lázítás poétikáját.
Sem a cáriak, sem a szovjetek nem bántak vele kesztyűs kézzel: Dulatov, a Madjar verskötetéért börtönt kapott, a sztálini rendszer támadásáért halálos ítéletet, amelyet gulágra „enyhítettek”: öt év kényszermunka után, 1935-ben pusztult el az Északi-tengernél, a hírhedt fehér-tengeri csatorna építkezésén. Holttestét csak a függetlenség kivívása után hozhatta haza a törzs küldöttsége. Legtöbb családtagját helyben elpusztították vagy bebörtönözték, a madjarok ellen átfogó hajtóvadászat indult a harmincas években. Sokuknak nem jutott emlékhely: a felperzselt jurtatelepek lakosságát elföldelték valahol a sztyeppen, a túlélő családtagoknak többszörös kínt okozva ezzel a gyilkos szentségtöréssel. Ahogy másutt eldózerolták az ősi kurgánokat, olykor a munkagépek útjába fekvő ellenállókkal együtt, akik csak őseik nyugalmát szerették volna megvédeni.
A Leány Álma ma is elhagyatott. Kumsiktól néhány kilométerre fekszik, a puszta mélyén, felszámolt jurtatelep helyén – magyar ember még nem járt előttünk ezen a vidéken. Néhány fűvel benőtt, bekerített sírkő és a pusztulásában is megdöbbentő körvonalú, vályogtéglából emelt, de már beomlott kupolájú régi türbe emlékeztet arra az ifjú madjar batírra, azaz hősre, aki éppen menyegzője napján halt meg. A monda szerint jegyese menyasszonyi ruhában ment ki a síremlékhez, és egy éjszakát töltött ott – innen a név: Leány Álma.
Az ötödik helyre, a másik legendás batír, Karcak vezér sírjához álombeli út sem vezet: bár a magyarországi barantás csoport a vállán is bevinné a kurultaj alkalmára faragott követ, a mocsár nem hagyja. A hirtelen jött zivatarok átjárhatatlanná teszik a lápi ösvényeket, szomorúan cuppogunk néhány métert, aztán föladjuk. A kő ott marad az út szélén, várván a jobb időket, a magyar küldöttség pedig Karcag város zászlajával tiszteleg a madjar vezér emléke előtt.
Karcak maradványaitól ezer kilométerre esik a törzs számára legszentebb sír: a legenda szerint a csodaszarvas nyomait követő Madjar batír Turkesztán városban nyugszik. Ám a legünnepélyesebb pillanatban az alapító atya sem maradhat el a kurultajról.
Madjar Baba.
Kék kupolás, zöld épület áll Szaga főterén – nem messze a vörös csillagos második világháborús emlékműtől és a legelő szélére száműzött, teheneknek szónokló Lenin-szobortól –; még meg sem száradt falán a vakolat. Elfogódott embertömeg toporog a bejárata előtt: a férfiak vállán hatalmas szőnyegek összegöngyölítve, a fejkendős asszonyok kisebb csoportokban guggolnak a kerítés mentén. Tekintélyes személyiségek, a Kosztanaj megyei nagy szakállú főmolla, illetve a fiatal torgaji és szagai molla avatja az épületet, amelynek homlokzatán egyetlen név áll.
Madjar Baba.
Madjar ősapa magyarul.
Kazahsztán az elfojtott, manapság lassacskán újjáéledő iszlám birodalma. Ezért most különösen fontos szertartás zajlik Szagában. A sztálinizmus idején a Szovjetunió csaknem minden mecsetét lerombolták, a papságot kiirtották, a híveket üldözték. A sztyeppi nomád mohamedanizmus máskülönben sem sorolható a legiskolásabb változatok közé: áthatja a sámánista, animista szellemiség, olyannyira, hogy sokszor a sámán és a molla, a muzulmán pap személye ugyanaz volt.
Az aprócska szagai mecset, mely néhány tucat embert fogadhat be egyszerre, kifejezetten a törzsi gyűlés alkalmára készült el, a törzs tagjainak adományaiból. A vállakon billegő szőnyegek adományok az imahely padlójára.
– Miért lett Madjar Baba az új szagai mecset neve? – kérdezzük a főmollától, tudván, hogy a mecsetneveknek általában vallási utalást kell hordozniuk, míg a szagaira ez nem igazán jellemző.
– Amint megkaptuk a szabadságot a szovjet idők után – mondja a férfi –, a mi megyénkben 45 mecset épült 1992 óta. A szagai a negyvenhatodik. A mecseteket a kazak történelem hőseiről, a felkelésekben, háborúkban, a depresszió alatt elesett emberekről nevezzük el. Madjar Baba a kazak nép függetlenségéért és vallásáért harcoló történelmi alakok egyike; 350 évvel ezelőtt élt. Híres bölcs volt, vakmerő vitéz, bíró és kalauz, aki Taskentből, Simkentből, Buharából Torgajba vezetett karavánokat, amelyek a telepeket látták el az éves élelmiszerkészlettel.
– Itt állunk, nem messze egy Lenin-szobortól. Nem érződik még a szovjet hatás a hívők szellemiségében?
– A szovjetek alatt megszűnt a muzulmán vallási élet. De most a nép lelkesen és őszintén, egyre szélesebb körben hisz Torgaj környékén is.
– Van lehetőség iskolai hitoktatásra?
– Csak történelmi tantárgyként, de mód van tovább tanulni a mecsetek mellett működő egyházi iskolákban – feleli a Kosztanaj megyei főmolla.
– Elnökünk, Nurszultan Nazarbajev jelszava, hogy őseink a türkök, ezért tiszteljük és tanulmányozzuk a muzulmán vallást – kér szót a torgaji pap. – A magyarokkal egy vér folyik az ereinkben, közösek a génjeink, ezért hirdessük a közös vallás fontosságát!
Bontják a színpadot Szaga szél kavarta főterén, a falusiak gondosan összetekerik az ajándékba kapott magyar és székely zászlót, mi pedig fölkerekedünk a sztyeppi visszaútra. Amangeldi, Arkalik, Asztana – de az arkaliki kísértetvárosban még megállunk, mert az ottani madjar közösség színházi előadással készült a tiszteletünkre. Amikor kitódulunk a kijáraton, mindegyik arkaliki valahogy szerét ejti, hogy barátságosan megveregesse a vállunkat. Egy idősebb asszony fényképeket szorongat a kezében.
– Nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk – mondja Agyemán Tukej elfúló hangon, és átadja a magyaroknak a gyűrött fotókat. – Ő az anyám – madjar volt. Árván maradt. Amikor született, rossz idők jártak, a gyerekek árván maradtak. Anyámnak nagy kék szeme volt, magas termetű volt, láthatják a képeken. A kazakoknak fekete a hajuk, sötét a szemük, alacsonyabbak. Amikor anyám szemébe néztem, láttam, hogy különbözik a miénktől. Mesélt arról, hogy az ősei erős alkatúak voltak, jóval erősebbek, mint a kazakok általában. Amikor varrt, magyar mintákat készített, legalábbis ezt gondolom most már, látva a maguk ruháit itt a színházi előadáson. Anyám tizenöt éve halott, semmi nem maradt utána – folytatja csöndesen az asszony. – Adják át nevében is üdvözletünket a magyaroknak. Soha nem tudtam, miért sírt, amikor a ruhákat varrta, és mi után szomorkodik. Szerettem volna megérteni, kik azok a magyarok, akiket állandóan emlegetett. A maguk szemébe nézek, és most már tudom.
Vége
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
