(Bejrút)
Erősödő morajlás nyomja el Bejrút belvárosának zaját. Ahogy felpillantok, a belváros fölött rövid egymásutánban terepszínűre festett Hercules repülőgépek húznak el. Az amerikai hadsereg szállítógépeinek olyannyira sietős, hogy nem is a tenger felől, kerülővel közelítik meg a leszállópályát, hanem a legrövidebb úton, a belváros felől ereszkednek a Rafik Haríri nemzetközi repülőtérre. A bejrútiak számára világossá válik, hogy az Egyesült Államok a központi kormányt támogatja Libanon legújabb konfliktusában.
A gépek fegyvert szállítottak a libanoni hadseregnek, amely ott-tartózkodásomkor szabályos háborút vívott az észak-libanoni Tripoli melletti Nahr el-Bared menekülttáborban. Ha fegyveres palesztinokról van szó, a libanoniak gyomra összeszorul. Az 1975 és 1990 közötti polgárháború Jasszer Arafat Palesztin Felszabadítási Szervezete és a keresztények csatározásaival kezdődött. A támadás most nem délről, hanem Tripoli irányából érte a központi hatalmat. Egy lényegében ismeretlen szervezet, a Fatah el-Iszlám fegyveresei rajtaütöttek a hadsereg katonáin, és elfoglalták a menekülttábort.
Hogy kik ezek a fegyveresek, arról Souheil el-Natour palesztin politológussal beszélgetek egy elegáns bejrúti szálloda belső udvarán. Az idilli háttér máskor megnyugtatna, de most szinte zavaró a kontraszt a televíziós csatornákon, az újságok címlapján látott apokaliptikus képekkel, a menekülttábor romjaival, a menekültekkel, a harcokkal szemben.
Kik ezek az emberek, akik a földdel tették egyenlővé az egyik legnagyobb libanoni palesztin menekülttábort?
– Valójában szó sincs palesztinokról, sőt még csak libanoniakról sem – mondja Natour. Szaúdi, jordániai, iraki, jemeni, marokkói, szíriai fanatikusokról van szó, akik Irakból Szírián át jutottak Libanonba. A menekülttáborban házat akartak venni, de a palesztinok bizalmatlanok voltak a nagy szakállú idegenekkel szemben, és senki nem akadt, aki jó pénzért eladta volna a házát. Ekkor házakat béreltek, és példamutató életet kezdtek. Megtudták, ki került a legnagyobb szükségbe a táborban, ki betegedett meg, hol történt haláleset, s maguk jelentkeztek náluk pénzsegélyeikkel. Megkeresték azokat a nőket, akik az utcán árulták a testüket, és feleségül vették őket. Azzal a feltétellel tették, hogy a nőknek fel kell hagyniuk megvetett mesterségükkel. Lassan köztiszteletre tettek szert, mind többen látogatták imáikat.
– A palesztinok ekkor nem sejtették, a példás életvitelű idegenek idővel mindenüket elveszik – mondja Natour. A libanoni hadsereg ostrommal felelt a támadásra, de két hónap múltán sem bírt az idegenekkel. A palesztinok elmenekültek, otthonuk romhalmazzá változott. – Egy igazi város pusztult el – állapítja meg a palesztin politológus, aki azt is elmagyarázza, miért is tábor a sokemeletes épületek alkotta, kerítéssel körbezárt zsúfolt negyed. Az elszigeteltség fenntartásában a libanoniak és a palesztinok egyaránt érdekeltek voltak. A libanoniak a felekezeti egyensúlyt féltették, a palesztinok pedig a visszatérés biztosítékát látták menekültstátusukban. Igazi város nőtt ki a semmiből negyvenezresre becsült lakossággal, ahová még a libanoni hadsereg katonái sem tehették be a lábukat. Amikor a palesztinok az izraeliek elől ide menekültek, senki sem gondolta, hogy hatvan év múlva még mindig itt lesznek. S ezekben a táborokban most az Al-Kaida is megveti a lábát.
Seymour Hersh amerikai riporter a New Yorker magazinban állította, a fanatikusok mögött a Nyugat-barát bejrúti kormány, a szaúdiak és az amerikaiak állnak, akik titkos akcióban fegyverezték fel a szunnita szélsőségeseket. A mindig jól értesült Hersh tudósítása szerint a támogatás oka az, hogy az Izraellel szemben hadat viselő síita Hezbollahot így ellensúlyozzák: Amerika első számú riválisa ugyanis a térségben most a szintén síita Irán, amely egyre inkább baráti viszonyt ápol a síita többségű iraki kormánnyal. Az új szövetségi rendszer tehát a szunnita Szaúd-Arábiára, Jordániára és Egyiptomra támaszkodik. Az információk szerint a szunnita többségű libanoni kormány belbiztonsági erői aktív szerepet játszanak a szunnita szélsőségesek felfegyverzésében – akik viszont az Al-Kaidához kötődnek. A gyengén felszerelt libanoni hadsereg, amikor a kontroll alól kikerült szunnita fegyveresek akciót hajtottak végre ellene, így akaratán kívül sodródott a konfliktusba.
Az Egyesült Államok Libanonban ugyanazt a politikát folytatná, amelyre Afganisztánban egyszer már ráfaragott? (Ott ugyanis a szovjetek ellen küzdő fanatikusokat támogatta, akik aztán később ellene fordultak.)
Natour nem hisz ebben a teóriában. Azt mondja: a vallási fanatikusok a maguk útját járják, s ha fegyvert kapnak a kezükbe, azonnal támogatóik ellen fordulnak, ha érdekeik így kívánják meg.
– Nincs olyan libanoni szervezet, amely ezt ne látná be – mondja a palesztin politológus, aki egyetért azokkal, akik a korábbi megszálló Szíriára mutogatnak. Hiszen színre lépett egy nevében palesztin fegyveres szervezet, amely Libanon destabilizálására tört. A támadás azonban káosz helyett éppenséggel egységet teremtett. A Fatah el-Iszlám szélsőségeseivel szemben a Hezbollah támogatta a hadsereget, a külföldi fegyverszállítmányok pedig a kormányt erősítették meg. A Hezbollahnak persze nagyon is rosszul jött ez a konfliktus, és a síiták azt sem tartják véletlennek, hogy a hadsereg két hónapja nem bír pár tucat fegyveressel.
Haríri városa
De milyen is az a sakktábla, ahol ez a majdhogynem átláthatatlan politikai játszma zajlik? Bejrútban Rafik Haríri óriásposzteren köszönti a látogatót. Ahogy közeledünk a Haríriről elnevezett nemzetközi repülőtérről a belvárosba, úgy szaporodnak a bódéik előtt posztoló terepszínű ruhás katonák és a szürke-fehér egyenruhába öltözött rendőrök, a szögesdróttal és homokzsákokkal védett ellenőrző pontok. A készültség itt mindennapos. A libanoniak a szír csapatok távozása és a Hezbollah Izraellel vívott háborúja után sem lélegezhettek fel. A belpolitikai válság, a Nahr el-Bared palesztin menekülttáborban kitört harcok és a robbantásos merényletek nem engedték, hogy így legyen.
Bejrút belvárosában kerítéssel körbevett apró negyed. A kormányzati, követségi és banképületek közé csak alapos vizsgálat után léphet be bárki is. Bejrút egyébként tisztának és rendezettnek tűnik, és több európai nagyvárossal is megállná az összehasonlítást, a kerítéssel védett belvárosban pedig makulátlan tisztaság fogad. A sétálóutca díszkövén fémbe öntött cipőnyomok sorakoznak, mutatva Rafik Haríri utolsó lépteinek nyomát. Ahol a cipőnyomok megszakadnak, Haríri ott szállt be autójába. Gépkocsiját a közeli Szent György Hotelnél robbantották fel.
Aki a polgárháború nyomait keresi Bejrút központjában, csalódni fog, a károk helyreállítása lényegében befejeződött, nem messze a tengerparton pedig új városközpont épül, sokemeletes modern üveg- és acélpaloták nőnek ki a földből. Az újjáépítés főszereplője Rafik Haríri, a szegény családból származó, sok milliárd dolláros vagyont örökül hagyó politikus volt. Haríri vagyonát főleg építőipari, távközlési és médiavállalkozásaiból szerezte. Magánvagyonából tetemes összegeket fordított hazája felemelésére. Saját pénzén takarította el az izraeli hadsereg 1982-es támadása után maradt bejrúti romokat, támogatta az árván maradt gyerekeket, főiskolát alapított, 35 ezer egyetemistát támogatott kisebb-nagyobb összeggel, a legtehetségesebbeknek külföldi egyetemi tanulmányaik költségét is állta. Üzleti sikerei politikai bátorsággal párosultak. Nem volt mindig Szíria-ellenes, de idővel ő lett a függetlenségpárti, a szír csapatok távozását követelő mozgalom vezéralakja.
Haríri autókonvoját 2005. február 14-én öngyilkos merénylő robbantotta fel. A támadás a belváros és a Szent György-öböl között történt, ahol a legenda szerint a sárkányölő szent végzett az egyfejű szörnyeteggel.
A kétmilliósra becsült zsúfolt Bejrútban ritka az olyan hatalmas, nyílt tér, mint a Mártírok tere. Akkora, hogy szinte elvész benne a ravatal helyén felállított hatalmas fehér sátor. A ponyva alatt fotókiállítás: a szunnita muzulmán politikus életének, meggyilkolásának és gyászszertartásának pillanatai. A sátor előtt három digitális óra mutatja a gyilkosság óta eltelt napok számát. Rafik Haríri megölését nem túlzás új időszámítás kezdetének nevezni. A gyilkosság keltette felháborodás tüntetéssorozatba torkollt, amely – amerikai és francia támogatással – két hónapon belül kiszorította Libanonból a szíriaiakat. A Haríri-gyilkosság előtt erről majdnem három évtizeden át csak álmodhattak a libanoniak. A cédrusok forradalma alapvetően átrajzolta Libanon politikai térképét, de hamar új konfliktusokat is teremtett.
Szaad Haríri, a meggyilkolt politikus fia a család palotájában fogad. A mesebeli gazdagságot rejtő épület közelébe nem léphet földi halandó, a palota körül szögesdrót, a bejáratnál páncélos katonák és rendőrök, civil ruhás fegyveresek csoportja. Apja örökét Szaad Haríri viszi tovább, de a fiatal politikus nincs könnyű helyzetben. Apja emlékét kultusz övezi Libanonban. Fotója ott van a boltokban, a lakásokban, de még a kormányhivatalokban is találkozni velük. Szaad egyes házfalakról, óriásposzterekről már apjával együtt tekint le a libanoniakra, apja karizmájához azonban nehéz lesz felnőnie. Ellenfelei azt mondják, nem is fog soha; azt terjesztik róla, a titkos párizsi útjain a világi örömöket habzsoló aranyifjúból sohasem lesz apjához fogható vezető.
Pedig elkelne a karizma: Szaad Haríri a vezetője a szunnita mozlim és maronita keresztény pártok szövetségének Libanonban. A Rafik Haríri Mártír Listája választási szövetség a gyilkosság keltette felháborodás nyomán, a szír csapatok távozása után tartott választáson, biztos többségbe került a parlamentben. A fiatal politikus arról beszél a klán főhadiszállásán: számára nem kétséges, apja meggyilkolását Szíriában rendelték meg.
– Basar el-Aszad szíriai elnök nem érdekelt egy sikeres, demokratikus Libanon megteremtésében – mondja. Libanon ugyanis ebben az esetben egy más utat mutatna a szíriaiaknak, és akkor saját hazájában húznák ki a szőnyeget Basar el-Aszad lába alól.
Amint azonban látni fogjuk, a libanoni sakkjáték nem oly egyszerű, hogy a táblát Szíria támogatói és ellenfelei, valamint keresztények és muzulmánok uralta térfelekre oszthatnánk.
Fehér tank
Dél-Libanonba a tengerpart menti gyorsforgalmi úton rohan az autóbusz. A jármű Szúr (Sür), az ókori Türosz után fordul a szárazföld belseje felé. Libanon déli része a síiták fellegvára. Ahogy közeledünk az izraeli határhoz, úgy szaporodnak meg a Hezbollah-zászlók és a síita mozgalom mártírjainak dicsőségét hirdető óriásposzterek. A Hezbollah sárga színébe és zöldbe öltözött harcosok fotói mellett haláluk időpontja, valamennyi 2006. július 12. és augusztus 14. közötti dátum. Az országnak ezen a részén megsokasodtak a romos épületek, valamennyi a tavalyi Hezbollah és Izrael közötti háború emléke.
A Hezbollah volt az egyetlen a nagyobb polgárháborús milíciák közül, amelyet nem sikerült leszerelni – és az egyetlen fegyveres szervezet, amely komolyabb ellenállást tanúsított a tavalyi izraeli támadás idején. A síita mozgalom már korábban állam lett az államban, és erejét az Izraellel szövetséges dél-libanoni keresztény fegyveresek és a határsávot megszálló izraeliek ellen fordította. A zsidó állam 2000-ben ráunt az állandó támadásokra, és kivonult a határövezetből. A magát felszabadítóként ünneplő Hezbollah nem szüntette be harci cselekményeit: 2006. július 12-én összehangolt támadást intézett izraeli katonai posztok ellen, és két katonát elrabolt, amire Izrael háborúval válaszolt. Hiába a tény, hogy a Nyugatra legveszedelmesebb fegyveresek szunnita csoportok, Amerika és Izrael érdekei elsősorban a síita Hezbollah és Irán gyengítését kívánják.
A 33 napos háború után olasz parancsnokság alatt most ENSZ-csapatok vigyáznak a békére.
A nyugati szektor parancsnokságának főhadiszállásán, Tibninben szinte családias a hangulat, a gyors hivatalos tájékoztatás után az olasz katonák a kantin oldottságát kihasználva számolnak be feladatukról. Fabio Mattiassi szóvivő arról mesél, a misszió sikere szempontjából milyen fontos a civilekkel való kapcsolattartás. A dél-libanoniak bizalmát leginkább az orvosok és a tűzszerészek nyerték meg. Az előbbiek sürgős esetekben nyújtanak nekik orvosi ellátást, az utóbbiak pedig nap mint nap azon dolgoznak, hogy ártalmatlanná tegyék a háború után maradt robbanóeszközöket. Aknából és bombából errefelé nincs hiány. Például az ártalmatlannak tűnő, apró robbanószerkezeteket rejtő fürtös bombák tíz százaléka nem robbant fel. Tőlük féltik legjobban a gyermekeket, ezért alapos felvilágosító kampányba kezdtek. A körzet belga katonai kórházának parancsnoka, Guy Borges találkozott már kisebb szikladarabhoz erősített pokolgéppel is. Hogy ki helyezte el, vagy ki akart a propagandaháborúban előnyre szert tenni azzal, hogy a másik felet vádolja majd a bekövetkező tragédiával, az már kideríthetetlen.
A francia zászlóalj közeli bázisa egyike az izraeli határhoz legközelebb eső ENSZ-állásoknak. A tábor bejáratát olyannyira jól álcázták, hogy a libanoni sofőr többször is visszafordul a hegyi úton, hogy megtalálja. Pedig a katonák elvileg nem rejtőzködnek, ellenkezőleg, szerepük az elrettentés lenne. Ennek megfelelően nem rejtegetik haditechnikájukat sem, köztük a világszervezet hófehér színére festett Leclerk nehéztankokat. Ezekre a fegyvereikre a legbüszkébbek a franciák, akik a dombtetőn létesített kilátóponthoz is felkísérnek. Hatalmas térre nyílik innen kilátás: az izraeliek által megostromolt Bint-Dzsbeil romvárosától a háborút több szerencsével átvészelt keresztény falvakon át az izraeli határ túloldalán emelt megfigyelőtornyokig, sőt a távolban a Golán-fennsík hegyei is láthatók. A sajtótisztek gépies mozdulatokkal osztogatják a prospektusokat és a DVD-lemezeket, és gyorsan ledarálják a fontosabb tudnivalókat. Igazi katonák, akik nagyon jól tudják, hadműveleti egységben szolgálnak, és ha a Hezbollah és Izrael között újra kitör a harc, a tűzvonalba ők kerülnek. Márpedig reváns lesz, ebben majd mindenki egyetért. Izrael kiköszörülné a csorbát történelme első meg nem nyert háborújáért, a Hezbollah háborúban szerzett érdemei pedig már halványulnak a mindennapos gondok közepette.
A libanoni belpolitika tűzvonala azonban nem itt, hanem a parlament épülete előtt húzódik. Nem a polgárháború zöld vonaláról van szó, amely egykor elválasztotta a mozlim többségű Nyugat-Bejrútot a keresztény többségű Kelet-Bejrúttól. (Ez a frontvonal most meglepően békés, pedig az ellentétek igencsak élesek.)
Hasszan Naszrallah a tavalyi háború után sietett győztesnek kikiáltani mozgalmát, a Hezbollahot, majd belpolitikai offenzívába kezdett. A kormányposztok harmadát és vétójogot követelt, ami a polgárháború utáni állami berendezkedést és a felekezetek közötti egyensúlyt feszegette (lásd keretes írásunkat arról, hogyan osztották meg a hatalmat a polgárháború után a különböző vallási csoportok Libanonban). Fuád Szinjóra kormánya nem engedett, mire a Hezbollah és a szintén síita Amal távozott a kormányból. Az ellenzék tüntetéssorozatba kezdett, majd – megirigyelve a kijeviek vagy éppenséggel a cédrusok forradalmát – sátortábort vert a parlament elé. Csattanós válasz ez: nem csak amerikai támogatással lehet „vértelen” forradalmat kirobbantani. A sátraik között sétálva rögzíthetem: napközben alig lézengenek itt. Nappal mindenki a dolgára siet, majd este visszatér sátrába: a tiltakozók hosszú távra rendezkedtek be. Aki mégis ott van a délutáni hőségben, készséggel beszédbe elegyedne, de angolul nem boldogulnak. Még franciául se, ami mindennél jobban megmutatja: a síiták kívül rekedtek a maronita keresztények és a szunnita muzulmánok dominálta intézményrendszeren.
A sátrak többségén a Hezbollah és az Amal sárga és zöld zászlaja. De mellettük egy-egy narancsszínű lobogó is feltűnik. És itt érdemes egy kicsit elidőzni. A libanoni válságot gyakran keresztény–muzulmán szembenállásként írták le, ami még a polgárháború éveiben sem volt igaz. Ma pedig kifejezetten félrevezető leegyszerűsítés lenne: kormányerők és ellenzék nem felekezeti alapon szerveződnek, hisz a szunnita mozlimok és keresztények koalícióban kormányoznak, de a síita többségű ellenzékhez is csatlakozott a polgárháború legendás maronita keresztény tábornoka által vezetett erő.
Sátortáborok
Michel Aun tábornok ellentmondásos figurája Libanonnak. Ő volt az, aki 1989-ben elsőként hirdetett szabadságharcot a szír csapatok ellen. Keresztény fiatalok ezrei csatlakoztak milíciájához, de Aun függetlenségi harca katasztrófába torkollt. A szírek szorosra vonták az ostromgyűrűt Kelet-Bejrút körül, és Aun csapatai már a rivális keresztény erővel csatáztak. Kelet-Bejrút ekkor szenvedett súlyos károkat, a keresztények tömegével menekültek külföldre. Aun háborúja elbukott, de ezzel a vereséggel a 15 éves polgárháború is befejeződött. A kormánypártiak most azt mondják róla: történelmi érdemeivel hatalomvágya vetekedhet. Aun, az örökös túlélő régi vágya az elnöki szék megszerzése. Erre minden esélye megvan, hiszen Emil Lahud jelenlegi Szíria-párti elnök utódjáról szeptember 25-én szavaznak. Aun esélyeit növeli, hogy a minap két meggyilkolt parlamenti képviselő helyéről is előrehozott választást tartottak, és Aun jelöltje az egyik körzetben a kormánypártok jelöltjét, Amin Dzsemajelt verte meg. Márpedig megjósolható, hogy Aun riválisa az előrehozott parlamenti választáson vereséget szenvedett Amin Dzsemajel lesz.
A parlament előtti sátortáborban mások is tüntetnek. A Szíriába hurcolt libanoniak felkutatására alapított szervezet, a Solide is sátrat emelt: Aun pártja mellett arra hívják fel a figyelmet, hogy a kormányerők és az ellenzék küzdelmét nem lehet leegyszerűsíteni Szíria-párti és Szíria-ellenes csoportosulások összecsapására.
A Szíriába hurcolt libanoniak ügye sokáig tabu volt, az eltűntekről a szír csapatok távozása után beszélhetnek szabadon. Szeretteik fényképét szorongató anyák, testvérek, gyermekek fogadják a látogatót. Egyikük, egy megtört középkorú nő – amióta teheti – minden egyes nap eljön a sátorhoz. Gyermekét, Imad Abdullahot kéri számon a szíriaiakon. Fia gyaníthatóan nem él már, az utolsó életjelt 1982-ben kapta róla. Erről azonban nem akar tudomást venni, mint ahogy ebben a sátorban senki sem beszél a halálról. Politikusok, katonák, civilek tűntek el szír börtönökben, de gyakran elég volt egy értékesebb gépkocsi, egy vastagabb pénztárca, és a szír katonai ellenőrző pontnál nyoma veszett egy libanoninak.
Libanon olyan, akár egy ókori aréna, ahol gladiátorok küzdenek egymással. Proxy war – mondják angolul, frontális támadás helyett más ország területén, mások életével vívott, kihelyezett háború. Libanonban Szíria, Irán, Szaúd-Arábia, Amerika és Izrael küzd egymással.
Amilyen nehéz a libanoni helyzetet megérteni, olyan könnyű szóra bírni politikáról a libanoniakat, legyenek akár taxisofőrök, katonák, árusuk vagy újságírók. A levanteiek óriási szenvedéllyel vesznek részt a politikában, mindenkinek saját véleménye van, és legszívesebben mindenki pártot alapítana. A politizálás életstílus, és a libanoni politikai sakktáblán nincs két ugyanolyan figura. A politika társasjáték, akárcsak a Monopoly helyi változata, a Libanopoly, amelyet játékboltok és szupermarketek eldugott polcain talál az élelmesebb látogató. Hogy a játék jogtulajdonosa hozzájárult-e a módosításokhoz, azt nem tudni. Ha nem, legyen ez bocsánatos bűn. Gondoljunk csak bele, ennek a népnek az ősei, a föníciaiak találták fel a pénzt. Leszármazottaik pedig ugyanolyan szenvedélyesen politizálnak, mint ahogy üzletelnek. Ha egyszer hagyják őket, a politika művészetében is ugyanolyan szerencsések lesznek, mint az üzletben.
Orbán Viktor
Az uniós büdzsé húsz százalékát utalhatják Ukrajnába Orbán Viktor szerint
