Megfélemlített nép, lejáratott értékek

A rendszerváltozás óta sokszor és sokan megpróbálkoztak a keresztény–nemzeti–konzervatív–polgári értékek gyengítésével, lejáratásával, kigúnyolásával, felhasználva akár a legdurvább, még olykor jogszabályokba is ütköző eszközöket. Így kívánják bizonyítani: ők a „mindentudó” és „mindenható” urak, s csak az történhet, amit ők akarnak s jóváhagynak; a többiek pedig lehajtott fejjel tűrjenek és hallgassanak. Mindehhez megvan – bár eléggé kétséges módon – a politikai felhatalmazásuk, megvolt már az 1994-ben megalakult Horn-kormánynak is. Jóllehet a lakosság akkor is az Antall-korszak mérhetetlenül szemérmetlen lejáratása mellett s a szociálliberális baloldal miniszterelnök-jelöltjének (Horn Gyulának) ismerete nélkül kényszerült szavazni, persze a 95 százalékos „cselédsajtó” készséges segédletével.
A 2002-ben megtévesztéssel és kisebb-nagyobb csalásokkal hajszállal újra hatalomra jutott s immár a második ciklusra is felhatalmazott oligarchia Gyurcsány–Kóka-vezetéssel hozzáfogott a legkegyetlenebb intézkedésekhez. Ennek előjátékaként az elégedetlenkedő tömegeket kellett megfélemlíteni. Talán erre „találták ki” az elhíresült őszödi beszéd nyilvánosságra hozatalát, amivel a Kossuth téri tüntetéssorozatot keltették, majd folytatták a tévészékház megtámadásának gyanús eseménysorozatával (amibe beletartozhatott a televízió vezetőségének több mint furcsa magatartása és a rendőri erők megmagyarázhatatlan passzivitása). A következő hónapban aztán, mintegy „megtorlásul”, elkövetkezett a törvénytelen eszközöket és módszereket használó, elképzelhetetlenül kegyetlen hatósági fellépés is. A példátlanul súlyos gazdasági s az alig magyarázható oktatási, szociális és egészségügyi megszorítások elleni tiltakozások megfékezésében részt vett különleges rendőri egységek mellett – sokak véleménye szerint – furcsa „rendfenntartó” alakulatok is szerepeltek, amelyek a rendőrséghez tartozásukat mutatták, de valójában valamiféle őrző-védő kft.-k tagjai voltak.
Ezeket a fegyverrel is rendelkező „civil” egységeket már sokkal korábban kezdték szervezni, a „rendszerváltozás” hajnalán. S amilyen arányban és ütemben csökkentették a Magyar Honvédség hadrafoghatóságát, annak megfelelően – de akár annak többszörösére – növekedett amazok létszáma, melyek nyilvánvalóan bizonyos rendőri, rendfenntartói feladatokat teljesítenek jogszerű felhatalmazás nélkül a közterületeken, vagyis nem magántulajdoni ingatlanokon (például a Lánchíd lezárásával).
Ebben a méltán visszás helyzetben joggal merül fel az igény: létesüljön olyan önkéntes, tartalékos csapat, amely részben pótolná a vészesen csökkentett létszámú hivatalos katonaságot, amely immár jobbára külföldön teljesít nem éppen veszélytelen küldetést az USA, illetve a NATO utasítására – vagyis egyáltalán nem magyar érdekekért, sőt azok kárára, ráadásul magyar adófizetői pénzekből. A napirenden lévő gárda (akár „nemzeti”, „honi” vagy más megnevezésű) a számos külföldi – így a jelenleg „példaképnek” tekinthető észak-amerikai – állam példájára jöhet létre, éppen az összességében igen nagy létszámú „őrző-védők” ellensúlyozására; amely akár megakadályozhatja még a magyarság számára kritikus fordulatokat is, de mindenképpen segítséget nyújthat vészhelyzetekben a hivatalos katonai, rendőri, polgári védelmi szerveknek.
A balliberális „átokszó” azonban irgalmatlanul kimondatott a nemzeti érzelmű és feladatú gárdákra. A honi ellenzőkhöz csatlakozott az USA Magyarországra is gyakran hazalátogató vezető személyisége, aki a beutazóvízum terén képviselt zsaroló magatartásával szinte beavatkozott belügyeinkbe. Ráadásul alaptalanul azzal is vádaskodott, hogy a beutazni kívánó magyarok (persze a „gárdisták”) terrorista robbantásokra vetemedhetnek.
De baja van a liberális oldalnak a tervezett egyenruha külsejével is: immár a fekete-fehér „színkombináció” (amúgy eredeti magyaros külső!) is szemet szúrt a fővárosban oly szívesen előnyben részesített piros-sárga-kékkel szemben. Szent István napjának előestéjén – amelyet a letűnt évtizedek után újra szívesen emlegetnek az alkotmány vagy az új kenyér ünnepének – megjelentek „problematikus” színek is: a Hősök terei ünnepi tánckölteményben vörös zászlók lobogtak a magyar „harcosok” kezében. Akár arra is gondolhatnánk, hogy a piros szín – bármennyire is megfelel az a történelmi hűségnek – sokunkban igen rossz emlékeket idéz fel, és így méltán félelmet is kelthet. A jelképekbe tehát sok mindent bele lehet magyarázni. A Turullal és az Árpád-ház piros-fehér sávozásával kapcsolatban is (amely ugyan feltűnt a Hősök terén az ifjú, majd a felnőtt István mellén viselt mezén is) alaptalan történelmi képzeteket s az ezekhez erőltethető félelmeket is lehet kelteni olyan fiatalabb személyekben is, akiknek egyébként fogalmuk sem lenne a „veszélyes” párhuzamokról… Volt azonban a Hősök terén valami, amire jobban kellett volna figyelni: súlyos ügyetlenségnek számít az, hogy a koronát fordítva helyezték István fejére. Csak csodálkozni lehet ezen, hisz a szereplőknek is kellett volna annyi ismerettel rendelkezniük, meg a rendezőnek és az asszisztenseinek is, hogy erre a próbákon felhívják az érintett két-három személy figyelmét: a koronáról lecsüngő függők nem kerülhetnek az arc elé! (Persze az sem kizárt, hogy szándékos provokáció történt, valamiféle torz „misztikus” indíttatásból, csakúgy, mint amikor a befejezésként felhangzó Himnusz utolsó akkordjait indokolatlanul elhagyták. Az egyik nagy kereskedelmi televízió helyszíni tűzijáték-közvetítésének a legvégén elhagyta a Himnusz egészét!)
A lobogóktól túlnyomórészt „mentes” Budapesten az ünnepen azért történt egy felemelően szép, jelképes esemény is. A különösen zord idő fenyegetése miatt a bazilikába szorult ünnepi szentmise végeztével a körmenetet mégiscsak megrendezték, bár rövidített útvonalon. A kint jelen volt, alaposan megázott és átfagyott hívektől körülvéve a szent ereklyét az orkánszerű esős szélviharban a téren mégis körülhordozták a Szent Jobb őrének és a Hittudományi Kar profeszszorának vezetésével, ami jövendölésszerűen ezt a bibliai ígéretet hirdette: „…szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és neki zúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült…”
Így hát megmaradhatott az 1989 óta tartó folytonossága e körmenetnek, amelyet a kommunista önkény 1947 után négy évtizedre megszakított, s közben (már a korszak „alkonyán”) is csak háromszor (1985-ben, 1987-ben és 1988-ban) engedélyezte a bazilikán kívülre vitelét.
Farkas Zsolt
Budapest