Hugo de Sancto Caro Szent Domonkos követőinek második nemzedékéhez tartozott, és a francia Vienne külvárosában, St. Cherben látta meg a napvilágot 1190 körül. Amikor 1226-ban a párizsi egyetem hallgatójaként a domonkosok Szent Jakab-kolostorába kérte felvételét, a közösség alaptörvényei egészen „frissek” voltak, s mindössze hat év telt el a dömések Bolognában tartott első általános káptalanja óta, amely a teljes szegénység elfogadása mellett foglalt állást. Az irány már látszott, ám a részletek még sok tekintetben kidolgozatlanok voltak. A domonkosok szigorú és hatékony iskolarendszere, amelynek még a kórusimát is alárendelték, valamilyen formában már működött, de a studium generale még nem vált a párizsi egyetem részévé. A nagy tudósok, filozófusok és teológusok nemzedéke – Albertus Magnus, majd tanítványa, Aquinói Szent Tamás – is csak később lépett színre. Maga a szent életű rendalapító arra törekedett, hogy tanult embereket nyerjen meg ügyének, és ezt a célt a rend első általános főnöke, Jordanus is követte. Vagyis a St. Cherben született Hugo nagyon fiatal, rendkívül dinamikusan fejlődő közösség tagja lett, ebből a közösségből nőtt ki, és életének későbbi sikerei jótékony hatást gyakoroltak a rend befolyásának növekedésére, megerősödésére.
A püspöki székbe emelkedett és a dominikánus szerzetesek közül elsőként bíbort kapott Hugo de Sancto Caro egyházi és diplomáciai tevékenysége is fontos, de talán maradandóbb tudományos munkássága. A Szent Jakab-kolostor szerzeteseivel 1230-ban megalkotta az első konkordanciát, vagyis a Biblia latin fordításának, a Vulgatának a teljes szómutatóját. E munkájához szükséges volt szövegkritikai munkát is végeznie, ezért Szent Jeromos fordítását összevetette a héber szöveggel, valamint megvizsgált egyéb szövegváltozatokat is. Ám ez nem volt elég, meg kellett oldania a Szentírás szövegének tagolását is. Huszonöt évvel korábban Stephen Langton canterburyi érsek már fejezetekre osztotta a Szentírást, ez azonban nem nyújtott elég támpontot a tájékozódásra, nem lehetett pontosan visszakeresni az egyes kifejezéseket. Ezért döntött úgy Hugo de Sancto Caro, hogy a fejezeteket további hét részre osztja; ezeket az ábécé betűivel jelölte. Konkordanciáját később sokan pontosították, elsőként rendtársai, majd neves exegéták (szövegmagyarázók), mint Franz Lucas, Hubert Phalesius, Johann Georg Silberbaur, de szinte mindenki felhasználta a Hugo de Sancto Caro irányításával készült alapmunkát.
Egyéb teológiai írásai mellett maradandó alkotások szentbeszédei is, amelyeket számtalan másolat után a könyvnyomtatás megjelenését követően hat-hét kötetben tettek közzé. Hatása egészen a XVIII. századig könnyen kimutatható, hiszen több száz éven keresztül hivatkoztak rá a contionatorok (fejedelmi udvari történetírók és lelkészek) szinte az egész világon.
Nálunk is gyakori hivatkozási alap volt Hugo kardinális egy-egy megállapítása, és könyveiből is eljutott hozzánk számtalan. Érdekes viszont, hogy műveinek nincs magyar kiadásuk. Egyik XVI. század elején nyomtatott szentbeszédgyűjteményének a Zsoltárok könyvéhez írt része valamikor a XVII. században Magyarországra került, és több használója lapszéli jegyzeteket készített Hugo kardinális magyarázataihoz. A kötet borítójának belső részére pedig tollpróbák, ügyetlen iniciálérajzok és rövid magyar nyelvű szövegek kerültek az ezerhatszázas évek vége felé. A tollpróbálgató ismeretlen a „Sanctissima” szó első betűjéhez készített kígyóhoz hasonló iniciálét, és rendkívül apró betűkkel egy vélhetően templomi használatban lévő énekrészletet is feljegyzett. Rejtélyes, hogyan tudta úgy meghegyezni a lúdtollát, hogy ilyen mikroszkopikus betűk leírására is alkalmas legyen. Sajnos a végeredmény még a legnagyobb nagyítás mellett is csak töredékesen olvasható, ami azonban kivehető, nagyon érdekes: „Mig nem látom szip orczádot oh édes Jesusom / s nem hallom biztato szodat szerelmes Jesusom / gyazban tartod en lelkemet gyotrelemben hiz [?] / tiztult oh en kicsin … szip szerelmed oh edes Jesusom.”
Ez a rendkívül személyes hangvétel persze idegen a tudós szerzetes magyarázataitól. Talán valamilyen hazai virágének hatására íródott a vers, és bizonyára a dallama is XVII. századi lehetett, ha volt egyáltalán. A sorok szerzője vagy másolója semmit nem árult el magáról, sem itt, sem a kötet többi lapján. Örökre titok marad, vajon meg akarta-e őrizni maga vagy mások számára e sorokat, avagy csak a „tollhegyezési gyakorlat” része volt a vers feljegyzése.
Koncepciós eljárásokkal fenyeget Magyar Péter
