Véget ért a pánik

Az utóbbi két hét pénzpiaci bizonytalansága és a tőzsdei árfolyamesések után tegnap újra felfelé íveltek az irányadó indexek, elsősorban az amerikai szövetségi bank, a Fed kamatcsökkentésének és a központi bankok tőkeinjekcióinak köszönhetően. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász szerint a válság rámutat arra, hogy 1929 óta nem volt ilyen rossz az USA gazdaságpolitikája, és az amerikai hitelspekulánsok veszteségeit most mások kénytelenek megfizetni.

Az utóbbi hetek pénzügyi válságának vesztesei a legszegényebb amerikaiak: a jelzálogpiaci buborék kipukkanása következtében közel 1,7 millióan veszíthetik el a fedelet a fejük fölül. Őket kellene elsősorban védeni, nem pedig a spekulánsok érdekeit – érvelt Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászprofesszor a Corriere della Sera olasz napilap hasábjain, ahol kifejtette: a pénzpiaci válságot azok a felelőtlen befektetési alapok okozták, amelyek „nem végezték megfelelően a munkájukat, s az általuk okozott jelzálogbotrány szennyesét szétterítették a világban”.
Kétségtelen, hogy a tőzsdei zuhanások utáni fellélegzés egyúttal a válság tanulságainak levonására is készteti az elemzőket. Bár az európai tőzsdeindexek a hét végétől felfelé indultak el, s folytatódni látszik az amerikai szövetségi bank kamatcsökkentésének hatására kialakult optimistább hangulat, a bizonytalanság és az árfolyamok hektikus alakulása a további hetekben sem kizárt. Az amerikai másodlagos jelzálogpiacról begyűrűzött pénzpiaci válságról ugyanis még mindig nem állapítható meg egyértelműen, mi okozta, és meddig tarthat. Szakértői elemzések szerint az enyhe hitelezési feltételek, az egyre magasabb kamatterhek miatt fizetésképtelen adósok, s a visszaeső ingatlanárak miatt bajba jutott szektort ugyanis csak részben lehet felelőssé tenni a negatív tendenciákért. Számítások szerint ugyanis a bennragadt jelzálog-követelések értéke százmilliárd dollár körül mozog, míg a dominóhatás következtében lefelé mozgó részvényárfolyamok következtében csak a londoni tőzsdén egyetlen nap leforgása alatt 120 milliárd dollárral értek kevesebbet az értékpapírok. A botrányért tehát nem csupán a sem jövedelemmel, sem munkával, sem ingatlannal nem rendelkező kuncsaftoknak kiközvetített, úgynevezett „nindzsa” hitelek fedezetlensége okolható. Sokkal inkább a magas kockázat mellett a megbízhatatlan adósoknak kihelyezett hitelek magas kamatain nyerészkedni vágyó hedge fundok (különleges befektetési alapok) szabályozatlansága jelentette az igazi veszélyt. A jelzálogpiacra specializálódott hedge fundok ugyanis más – jóval kevésbé kockázatos befektetési elemekkel felhabosított – konstrukciókban adták tovább a bankoknak az így felaprózott hitelállományt, ezért a befektetéseket értékelő hitelminősítő intézetek is csak későn kaptak észbe. További probléma, hogy a bankokra ily módon átterhelt kölcsönök zömmel hosszú lejáratú hitelek, míg a spekulatív alapok általában rövid időre vesznek fel óriási hiteleket, így a nem fizetések és az ingatlanpiaci lufi kipukkanása még a legnagyobb alapokat is nehéz helyzetbe hozta. A dominóhatás a bankok után elérte a nyugdíjbiztosító-társaságokat is, amelyek – a hitelminősítők pozitív, egyben téves ajánlásaira hallgatva – milliárdokat helyeztek el a bankok által kínált jelzálogpiaci befektetésekben. Mivel a felhígított portfóliókat bárhol árulhatták a bankok, a vesztesek száma még nem látható, s az sem, hogy melyik bank pontosan milyen értékben ül ilyen bizonytalan részvényeken. A lavinát végül a Bear Stearns bank két alapjának júliusi bedőlése, s egy másik amerikai óriás, az American Home Mortgage csődje indította el, de az utolsó csepp a pohárban a BNP Paribas bank három alapjának felfüggesztése volt. A pénzpiaci esést innentől már csak a központi bankok tőkeinjekciói és a Fed kamatcsökkentése állíthatta meg. Ám Joseph Stiglitz szerint nem zárható ki, hogy az események „erkölcsi kockázata” több olyan elemet is magában foglal, amelyek csalássorozatra engednek következtetni. A Világbank egykori alelnöke úgy véli, hogy a mostani helyzet annyiban is hasonlóságot mutat az 1998–99-es tőzsdeválsággal, hogy „azok, akik akkor sokat kerestek, mind benne vannak a jelenlegi eseményekben”. A Columbia Egyetem professzora szerint viszont mindennek az alapja az elhibázott amerikai gazdaságpolitika, amely „Herbert Hoover 1929-től 1933-ig tartó elnöksége óta nem volt ennyire rossz.”