Amerika fél

Szegény amerikai családok milliói nem tudják törleszteni felelőtlenül felvett lakáskölcsönüket – és brit nyugdíjasok egy életen át megtakarított bankbetétjeikért izgulhatnak most Londonban. Fedezetlen jelzáloghitelek megtévesztő átcsomagolásával és eladásával spekulánsok dollármilliókat vágnak zsebre, a legkiszolgáltatottabbak százezreinek feje fölül viszont pillanatokon belül elárverezhetik a tetőt. A kétes amerikai hitelek összértékének többszörösét – sok száz milliárd dollárt – veszítették befektetők a világ tőzsdéin néhány hét leforgása alatt a válság dominóhatásának következtében. A félreértelmezett liberalizmus szülte szabályozatlanság miatt kialakult pénzügyi buborékok kipukkanásával a tőzsdék hol szárnyalnak, hol visszaesnek, és a kilengések miatt az értékpapír-tulajdonosok most kényszerű gazdasági leckéket vesznek. Vagyis hogy a kockázatnak ára van. Tehát a biztosat választani a bizonytalan helyett. Mondjuk, amerikai államkötvényt, nem pedig magyart. Ezért ha tőlünk több ezer kilométerre bankok dőlnek be, vagy kérnek csődvédelmet, akkor itt értékelődik le a forint, nekünk kell magasabb kamatot fizetni az államadósságunkra.
A túlfogyasztás számláját tehát valakinek előbb vagy utóbb állnia kell. Kérdés, hogy kinek és mikor.
Kiindulási pont lehetne, hogy az amerikai túlfogyasztói társadalomban rendszeres jövedelem vagy ingatlanfedezet híján, egy cent nélkül is lehet házat vásárolni. Sőt bútort is hozzá. A ház elé pedig egy autót, lízingelve vagy szintén kölcsönből. Mindegy. A lényeg a fogyasztás növelése – bármi áron. Hogy időközben felmennek a kamatok és ezzel együtt a törlesztőrészletek, lelassul a gazdaság, és kevesebb lesz a munkahely? Az amerikai álmot kergető átlagember ezt ugye nem láthatta előre. Nem úgy, mint az a brókerház, befektetői csoport, jelzálogbank vagy spekulatív alap, amely a valós kockázatot mérlegelve, jól átgondolt és felelősségteljes döntést hozva nem adhatott volna hitelt ezeknek a családoknak, ha nem csupán a saját jutalékára koncentrál. És itt érdemes megállni egy pillanatra. Az utóbbi hetekben kiderült ugyanis, hogy a túlfogyasztás zsákutcájában nem csak a kétharmad részt túlsúlyos, illetve elhízott, a szükségesnél négyszer többet fogyasztó amerikai lakosság vergődik. Akik évente annyit költenek állateledelre és kozmetikai cikkekre, amennyiből az egész déli félteke legszegényebb régióinak ivóvíz-ellátási és oktatási nehézségeit orvosolni lehetne. A túlfogyasztás nem csak azt jelenti, hogy minden harmadik amerikai gyermeket cukorbetegség fenyeget, és hogy páciensek ezrei már a röntgengép alá sem férnek be. Az utóbbi hetek hitelválsága a túlköltekezésnek azt az arcát is megmutatta, hogy az életszínvonal-növekedés hajszolása önmérsékletet nem ismerve és a következményekkel nem számolva halad előre.
A folyamat kétoldalú. Egyrészt a jóléti társadalmak mechanizmusa szinte rákényszeríti a vásárlásra azokat is, akik ezt valójában nem engedhetnék meg maguknak. A mohóság azonban a hitelezői oldalon is éppen úgy fellelhető. Az alacsony hozamú, bár biztos befektetéseknél jóval több profitot ígérő, főleg jelzáloghitel-kihelyezéssel foglalkozó befektetői alapok magas hozamának szintén kevesen tudtak ellenállni. Még számos nyugdíjalap is felvállalta a szokásosnál magasabb kockázatot a nagyobb nyereség reményében. A kereslet-kínálat törvényei szerint az ingatlanpiaci lufit így fújták hat éven keresztül, míg aztán 15-17 százalékos áresésekkel ki nem pukkant, és nem maradt más utána, mint az „Eladó” táblák sokasága. A végszámlát tehát a bankok és a fedél nélkül maradók fizetik majd. A hitelválság miatt kialakult globális pénzpiaci bizonytalanság sokkal súlyosabb veszteségeit azonban olyan embereknek is viselniük kell, akik legfeljebb a televízióban láthattak elárverezés alatt álló amerikai ingatlanokat. Mégis vesztettek, és nem is keveset. A kisbefektetőktől a spekulánsokig. Dollárszázmilliárdok váltak ugyanis köddé a jelzálogpiaci bajok következtében lefelé kúszó értékpapírtőzsdéken a bizalom megingása és a befektetések kimenekítése miatt meredeken zuhanó árfolyamok miatt. Valahol azonban össze kell hogy érjenek a szálak. A mostani hatalmas veszteség ugyanis ugyanannyira felfoghatatlan, mint például egyes spekulatív alapok menedzsereinek évi 500–900 millió dolláros fizetése. A számlát most a globális pénzpiacok kegyetlenül benyújtják. A helyzet kialakulásában a cinkos szerepét betöltő hitelminősítők – amelyek annak idején tévedésből (?) felülértékelték a biztosabb befektetésekkel a megtévesztésig feldúsított fedezetlen jelzáloghiteleket – most hallgatnak. A pénzpiaci felügyeletek figyelmeztető szavára nem hallgató törvényhozók szintén csendben vannak. Megszámolni sem lehet ugyanis, hogy hányszor és hány fórumon került már elő a magánbefektetési társaságok és a hedge fundok (kockázati alapok) szabályozatlanságának kérdése, és a probléma megoldásának égető szükségessége, amely mindannyiszor süket fülekre talált.
A másik gazdasági leckét tehát kormányzati szinten kellene levonniuk az illetékeseknek – és nem csak a kiskapuk bezárásával.
– A legjobban az szomorít el, hogy Bush elnök nem emelte fel a szavát a túlköltekezések ellen – fogalmaz a napokban megjelent memoárjában Alan Greenspan, aki az amerikai szövetségi bank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) élén állt 18 évig. Greenspan szerint a központi kiadások és a népszerű adócsökkentések forrása eredetileg a 2001-ben még meglévő költségvetési többlet volt. Azóta azonban minden év deficittel zárt, és mára rekordhiányt ért el az Egyesült Államok – pontosan a fedezetlen túlköltekezések miatt.
– Nem fogunk bocsánatot kérni azért, mert a nemzetünk biztonságára költöttünk – idézi könyvében Tony Fratto elnöki szóvivőt Greenspan, aki ugyanakkor leszögezi: a terrorizmus elleni fellépés jelszavával meghirdetett iraki háború „lényegében az olajért indult”. A mostani pénzügyi válság szempontjából a költségvetési források rossz (katonai célú) felhasználása fatális következményekkel járt. A dollár árfolyama soha nem látott mélységekben jár, a külkereskedelmi mérleg negatívuma szintén negatív csúcsokat döntöget, visszaesett a munkahelyek száma, a kiskereskedelmi forgalom és a fogyasztói bizalmi index is. Amerika ma a gazdasági visszaeséstől fél.
És itt jutunk el a számlakiegyenlítés harmadik fejezetéhez, amelyben mindenki a kasszához fáradhat. A zöldhasú értéke 1999 óta ugyanis a felére esett vissza, miközben a világ jegybankjainak tartalékai még mindig nagyrészt az amerikai fizetőeszközben állnak. És közben folyamatosan veszítik el értéküket. A dollár pénzromlását tehát az egész világ fizeti. A helytelen pénzügyi gazdálkodás ára tehát még ma sincs kiegyenlítve. A Fed keddi drasztikus, de szükséges kamatcsökkentése megkönnyíti ugyan a hitelfelvételeket, hogy újra a régi lehessen a vásárlói kedv. A túlfogyasztás káros mellékhatásaira tehát a további fogyasztás serkentése a globális gyógyír. Ha olcsóbb a hitel, újra lehet házat venni, bútorostul vagy anélkül. Évtizedekre el lehet adósodni, ha most vásárolunk. Apránként helyreállhat a megtört bizalom – csak fogyasztani kell. Már nem lehet felébredni az amerikai álomból.