Napjaink nagy kérdése: a kormány közeli média el tudja-e ismét hitetni az emberekkel, hogy más történt, mint amit láttak és tapasztaltak? Egy esztendeje ugyanis szintén folyamatosan a kormányerők provokáltak, utólag azonban a szerepeket átírta a műbaloldali média, s csupán „őszi zavargásokat” emlegetett. Ha összehasonlítjuk a tavalyi eseménysort a mostanival, megdöbbentő a hasonlatosság ahhoz a koreográfiához, amelyet a regnáló kontár kormány már akkor is erőszakolt. A rikoltozó hadművelet vezéreszméje rendre az, hogy a jobboldal egyre inkább összefonódik a szélsőséges erőkkel, s nyílegyenesen megindult a fasizálódás útján. 2006-ban még magyarázni lehetett a nagyfokú befeketítési buzgalmat a közelgő önkormányzati választásokkal, a kampány hevével, ma viszont erre sem lehet hivatkozni.
Csupán egyetlen ésszerű magyarázat van a dühödt hangnemre: az életkörülmények általános, minden eddigit messze alulmúló romlása. Igaz, egy éve is nagy bajban volt az álbaloldali társulat. A pénzügyi-gazdasági adatok riasztó lejtmenetet mutattak, s mind többek számára vált világossá, hogy esze ágában sincs a milliárdos „szocialistáknak” végrehajtani nemhogy az ígéretorgiájú választási programot, de még a jóval sápadtabb kormányprogramot sem. Gondban voltak az MSZP–SZDSZ háza táján azért is, mert míg a polgári szavazókat semmi meglepetés nem érte a régi-új kormánypártok pálfordulását tapasztalván, addig a baloldali szimpatizánsokat hideg zuhanyként érte a választási ígéretek semmibevétele. Ez a csalódottság élesen, rögtön tükröződött a megszorító politika kezdetekor, s baljóslatú perspektívát rajzolt a kabinet elé. A közvélemény-kutatási adatok így azonmód jelezték, hogy zuhanórepülésbe kezdtek a kormánypártok. A társadalom zöme nem egyszerűen azt nem tudta megbocsátani Gyurcsány Ferencéknek, hogy eszük ágában sincs betartani választási ígéreteiket. Az volt a példátlan a magyar demokrácia történetében, hogy egy párt éppen az ellenkezőjét valósítja meg mindannak, mint amivel hitegette az embereket. Előfordulhat, hogy egy kormány a megígért adócsökkentést nem tudja végrehajtani. Az viszont már magyarázhatatlan, hogy a csökkentési garanciából drasztikus adóemelés lesz. Minden közvélemény-kutató intézet a baloldal számára drámai változásokat regisztrált: a mágnás-miniszterelnök és pártja népszerűsége történelmi mélypontra zuhant.
A második Gyurcsány-kormánnyal szembeni bizalomvesztést elmélyítette, hogy még az óceánnyi megszorítást tartalmazó konvergenciaprogramot is csak hatalmas késéssel tudták letenni az Európai Unió asztalára. Kiderült: szakmailag is selejtet termelt az álbaloldali kurzus, s felesleges lakosságnyomorító intézkedésekkel tűzdelte tele a tervezetet. Mindezt tetézte a tűzijáték-tragédia, amely után széles néptömegek előtt vált világossá, hogy vészhelyzetben csődöt mond a kormány, legelemibb kötelességeit sem képes ellátni, s nem hajlandó vállalni a felelősséget. A kabinet külföldi szakmai renoméja szintén komoly sebeket szenvedett, mivel a nyugati pénzügyi körök már a megszorítócsomagok hajnalán kételyeiket fejezték ki az intézkedések irányát és értelmét illetően. Legtalálóbban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Vizi E. Szilveszter foglalta össze a konvergenciaprogrammal kapcsolatos aggályokat: csak az nincs a tervben, hogy mivel kívánja elérni a kormány a kitűzött célokat.
Gyurcsányéknak tehát minden okuk megvolt arra, hogy a közfigyelmet eltereljék az egyre duzzadó kudarcgörgetegről. Emlékezhetünk, a magát önkényesen baloldali liberálisnak nevező koalíció újfent előhúzta a „szélsőjobboldali” kártyát, s minden létező helyen frontot nyitott a polgári oldallal, illetve a Fidesz elnökével, Orbán Viktorral szemben. A vád az volt, hogy nem maguktól tiltakoznak az emberek országszerte a szószegő kormányfő provokatív látogatásai ellen, hanem az ellenzéki párt vezetői bujtogatják, szervezik őket. Példátlan módon szeptember közepén még a Gyurcsány-ellenes tüntetőkről kinagyított felvételekkel is alá kívánták támasztani vádjaikat a szocialisták. Ma már tudjuk: a permanens hecckampány hangulati előkészítésül szolgált a kormányfő őszödi beszédének kiszivárogtatása utáni tüntetések, a lakossági felháborodás véres leveréséhez.
A helyzet egy év alatt minden tekintetben romlott, így a jelek szerint Gyurcsány és köre hasonló forgatókönyvet fontolgat, mint tavaly ősszel. Csakhogy kérdéses, mennyiben verbuválhatók aktivisták egy végsőkig amortizált társadalomban. Feltehetőleg ezért is tekerték feljebb a hangerőt, s immár a kopogtató fasizmust vizionálják a médiában. Vékony jégen járnak azonban, mert míg a társadalom előtt tavaly még reális perspektíva lehetett az EU-pénzözönnel való kecsegtetés, s fejlődés helyett legalább a gazdasági stagnálás, 2007 nyarára még a legelszántabb kormányhívők reményei is szertefoszlottak. Az elképesztően alacsony, 1,2 százalékos gazdasági növekedés és a reálkeresetek hétszázalékos csökkenése pedig a maradék támogató tábort is lemorzsolhatja.
Tetézi a bajt, hogy egy esztendő alatt nemcsak az azóta pártelnökké is avanzsált kormányfő mentális állapota, teljesítménye, hanem a kormányzás minősége is hanyatlott. Akkor még csupán a hatalom szociális érzéketlensége volt szembeszökő, mára ehhez társul a gazdasági érzéketlenség is. 2006 augusztusának közepén egy internetes oldalon, illetve brosúrában még megkísérelték elmagyarázni a megmagyarázhatatlant – vagyis hogy miért fog mégis fájni a megszorítás az MSZP-s mágnás infantilis júniusi kijelentésével ellentétben. 2007. augusztus végére anynyiban változott a helyzet, hogy a mind paprikásabb hangulatba keveredő kormányfő már nem is veszi a fáradságot, hogy lépéseit megindokolja. Tavaly ilyenkor felháborodást váltott ki, hogy a konvergenciaprogramot csak az utolsó pillanatban mutatta meg a pártoknak, szakszervezeteknek, így lemondott az össztársadalmi konszenzusnak még az esélyéről is. Egy év elteltével elmondható: immár semmilyen egyeztetés nem folyik a kormányzati munkáról. Riasztó példa erre a Földhitel- és Jelzálogbank puccsszerű, suttyomban, áron alul történő eladása, amivel újabb akadály hárul el a magyar földek, házak, tulajdon külföldi kézbe kerülése elől. Summa summarum: az emberek tavaly még abba az illúzióba ringathatták magukat, hogy Gyurcsány és társai akarnak kormányozni – még ha ez roszszul sikerül is. Napjainkra nyilvánvalóvá vált: kormányzás alatt kizárólag az ellenzékkel, illetve a társadalommal szembeni fellépést értik. Folyamatosan újabb és újabb provokációkkal bombázzák az embereket, mert így akarják kiváltani a kollektív ellenállást, amelyet aztán minden erővel letörhetnek. A zéró toleranciát tehát nem az úgynevezett szélsőségekkel szemben, hanem a lakosság ellen alkalmazza a Gyurcsány–Kóka-kabinet. Amíg hatalmon lesznek, a „ribilliót” mindig elő akarják majd állítani, hogy kormányzásképtelenségük rejtve maradhasson. Egy éve a nemzetközi köznevetséget kiváltóan csak negyedik nekifutásra elfogadtatott konvergenciaprogram, most pedig a gyalázatos gazdasági-pénzügyi adatok miatt nyúlnak az agresszív figyelemelterelő tematizáció eszközéhez. Ezért kellett a Magyar Gárda-ügy kapcsán egyik hisztériából a másikba esniük, leveleket küldözgetni az államfőtől a legfőbb ügyészen keresztül nemzetközi szervezetekig – ezzel ingyenreklámot csapva egy kis mozgalomnak. S ezért kellett utasítani az igazságügyi és rendészeti minisztert, hogy egy alig ismert, ám feltűnni vágyó hírportál kapcsán dolgozzon ki keretet a betiltásra.
Mára viszont púposodik a szocialista szőnyeg a Veres-klán nyírségi hatalmaskodásától a sajtófigyelő fafeldolgozók fejedelmi pénzeléséig. Az álbaloldali milliárdos és kormánya, úgy tűnik, már lemondott arról, hogy teljesítménye révén maradjon a hatalomban. Folyamatosan leleplezett hazugságaik, a korrupciós botrányok, a dilettáns kormányzás, a megállíthatatlan életszínvonal-esés után mára egyetlen érvük maradt: még mindig jobb, ha mi vagyunk hatalmon, mint ezek a „fasiszták”.
Szoboszlai Dominik
Szoboszlai és Kerkez bosszút állhat: személyes ügy nekik a Liverpool rangadója
