Halálos ölelés

Olyan változatos formákban jelentkeztek a felvidéki magyarság elleni méltánytalanságok a második világháború után, hogy ha valaki ki akarja ismerni magát ebben a szövedékben, nehéz feladatra vállalkozik. Hogy mégsem kilátástalan munka a közérthető, történettudományos feltárás, arra egy nemrég megjelentetett album a bizonyíték. Az Otthontalan emlékezet című dekoratív kötet Molnár Imre és Szarka László szerkesztésében segíti megvilágítani azt a kicsinyes nacionalista despotizmust, azokat a kényszerpályákat, világpolitikai konstellációkat, amelyek a felvidéki magyarság jelentős hányadának elüldözését eredményezték. A közzétett tanulmányok úgy járják körül a drámai történéseket, hogy még a legapróbb históriai momentumok is a helyükre kerülhetnek.
Persze léteznek erre az exodusra eufemisztikusabb meghatározások is. Így az emlékkönyv is a csehszlovák–magyar lakosságcsere hatvanadik évfordulójára készült az alcíme szerint, hisz a magyar polgárok kifosztásának, hazájukból való kíméletlen eltávolításának kétségtelenül ez volt az egyik legálisnak mondott, a vesztes államok közé sorolt Magyarországra ráerőszakolt módja: lakosságcsere.
Földesi Margit írása a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szerepéről, Vadkerty Katalin tanulmánya a szlovákiai belső telepítésekről, Kugler József dolgozata a felvidéki magyarok magyarországi letelepítéséről vagy éppen a szlovák Stefan Sutaj önkritikus elemzése a csehszlovák kormánypolitika viszonyáról a lakosságcseréhez a többi tudományos cikkhez hasonlóan önállóan is megjelenhetett volna. A legszemléletesebb keresztmetszetet mégis Popély Árpád kronológiája nyújtja. Az események száraz leírásban, a csupasz tények monotonul, kíméletlenül kopognak, s mögöttük fölsejlik több százezer ember tragédiája.
Az üldöztetésnek sok formája volt. Ideiglenesnek hazudott jelleggel, mintegy közmunka címén Csehországba deportáltak több tízezer magyart. Az egyelőre lakóhelyükön hagyottakat reszlovakizációra kényszerítették. Rengeteg családot úgynevezett lakosságcserével az anyaországba kényszerítettek, főleg a hazai szlovákság a Felvidékre áttelepülni szándékozó részének a helyére. A történelmi dokumentumok fényében egyértelmű: a magyarság elűzésének és jogfosztásának anyagi okai is voltak. Az általuk hátrahagyott ingó és ingatlan vagyon erős motiváció volt a magyarok földönfutóvá tételében. Ha olyan passzusokat olvasunk, mint Beneš 1945. július 17-i dekrétumát „a belső telepítés egységes rendjéről”, amelynek bevallott célja „a Csehszlovák Köztársaság valamennyi térségének visszajuttatása az eredeti szláv elem birtokába”, jobban érthetjük a mai hivatalos szlovák álláspontot. Az 1945. augusztus másodikai beneši alkotmánydekrétum aztán a teljes német és magyar kisebbséget megfosztja a csehszlovák állampolgárságtól, hogy az október 25-i dekrétum betetőzze a leszámolást. Az „ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról” szóló dekrétum a német és a magyar természetes személyek minden ingó és ingatlan vagyonának elvételéről rendelkezett.
Üzenetértékű, ahogy a kisgazdák által vezetett koalíciós kormányzat sikereket tudott elérni a csehszlovák zsarolással szemben – Gyöngyösi János külügyminiszter kemény fellépésével. Mint ahogy az is üzenetértékű, ahogyan a már kommunista irányítású kabinet 1949. július 25-én a Csorba-tói egyezményben lemond a lakosságcsere-egyezmény és a békeszerződés alapján támasztható igényekről, így a magyar áttelepítettek által Szlovákiában kényszerűen hátrahagyott ingatlan vagyonból fakadó magyar követelésekről.
Sólyom László köztársasági elnök előszavában arról ír: a görcsös hallgatásnak, amely évtizedeken keresztül sokszor még családokon belül is nyomasztóan telepedett rá a kérdéskörre, véget kell vetni. Nagy szükség van tehát szerinte a minden részletkérdést külön is tárgyaló tanulmányokra, hisz eddig a beneši dekrétumok szóvá tétele az európai fórumokon és a kétoldalú diplomáciában mindig a politikai torzsalkodások áldozata lett. Holott a bocsánatkérésre nem holmi nemzeti rátartiság, hiúság miatt, hanem a történelmi tisztánlátás és a jelen kapcsolatainak méregtelenítése érdekében lenne szükség – sugallja az Otthontalan emlékezet.
Koncsol László úgy fogalmaz bevezető esszéjében: „Beneš, a vak cseh politikus a nagy nemzeti program támogatásáért Sztálin kezére játszotta az országot. Eltűnt hárommillió német és mintegy százezer magyar. Az országot vezetői kitépték az európai demokráciák nagy családjából, s egy nálunk addig nem tapasztalt keleti, zsarnoki politikai struktúrába és egy természetellenes, utópisztikus gazdasági rendszerbe fűzték régiónkat.” A pozsonyi író, polihisztor emlékeztet: rá kellett jönniük 1968-ban, hogy a nagy szláv testvér ölelése halálos. Mi pedig bízzunk abban, hogy arra is rájönnek szlovák szomszédaink: a beneši dekrétumokba való abszurd kapaszkodás éppúgy ennek a halálos ölelésnek a része. Az Otthontalan emlékezet szlovák kiadása ehhez a felismeréshez segítene hozzá.