Hangokkal festett kép

Richard Strauss próbára teszi előadóit, elsősorban a hangszínek területén. Nem hiszem, hogy sokan azt gondolták, a kölniek ezt ne tudnák fölényesen megoldani. Így is lett. Alighanem emlékezetes marad hétfői fellépésük a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hiszen Richard Strauss műveit igazán élményszerűen mutatták be.

Én csak jól meg akartam egyszer nevettetni a közönséget – olvashatjuk a zeneszerző szavait a műsorfüzetben a Till Eulenspiegel vidám csínyjeiről, és bár most a budapesti közönség nem nevetett, fesztelenül, mosolyogva követhette végig a darabot, amelyből jól megformálva még ismeretlenül is világossá válhatott a cselekmény lényege, a sótlan „áldozatok” sora és a főhős csibész tréfasorozata, valamint a csúf vég, a naturálisan megjelenő bitófahalál.
Testes, szép hangon, színészi játékkal, beleéléssel, hihetetlen érzékenységgel énekelt Genia Kühmeier, akinek egyszerűséget, természetességet és valami megfoghatatlan bájt sugárzó megjelenése már önmagában is üdítően hatott. Előadásának köszönhetően a dalok mélyén található apró részletek is hallhatóvá váltak. Persze igazából ezzel nem okozott meglepetést. A „tökéletesség” szinte elvárás is attól, aki ilyen fiatalon megkapta a Bécsi Állami Operaház Eberhard Wächter-érmét, aki megnyerte a salzburgi Mozart-versenyt, aki opera- és koncertszínpadokon egyaránt jártas, akárcsak a különböző stílusokban. Hiszen őt historikus előadókkal éppúgy hallani, mint „klasszikus” művészekkel, s már a harmincas évei elején versengenek érte a nevesebbnél nevesebb karmesterek, Norrington, Harnoncourt, Muti vagy éppen Ozawa, hogy csak néhányat említsünk. Ami a zenekart illeti, kísérőként is megmutatta, mennyire képes bánni a hangszínekkel, és milyen érzékeny a kamarahangzása, a szólamvezetők szólója, s mekkora dinamikai skálát lehet bejárni csak a pianissimón belül. A Richard Strauss-műveknek persze kétségkívül kedvezett, hogy a koncert minden szereplője jártas az opera műfajában, s hogy Szemjon Bicskov operakarmesterként is sokat letett már az asztalra.
Ezek után a hangokkal festett tájképmuzsika, az Alpesi szimfónia csak ráadás volt. Ez ugyanis éppen a különböző színek, valós hanghatások zenekarra ültetése, tehénkolomppal, szélgéppel, vihargéppel, és sok-sok hangszerelési bravúrral, már-már túlzásnak is tűnhet, anynyira valósághű. Talán éppen ez a nehézsége a darabnak: úgy bemutatni, hogy ne váljon giccsessé a sok tücsökciripelés és madárfütty, a kopogó eső vagy a tomboló vihar. Szemjon Bicskov a Till Eulenspiegelhez hasonlóan itt is pontosan, érthetően, kifejezően, mégis ízléses zenei arányokkal irányította az együttest. A közönség alig engedte le őket a színpadról.