– Szokott álmodni, ábrándozni?
– Hát persze. Mint minden kislány, én is szerettem volna királylány vagy tündérlány lenni.
– És milyen volt az a tündéri világ?
– Én úgy képzeltem el, hogy a jó tündérek mindenkinek szívesen segítenek, mindenkivel barátkoznak, de nem játsszák meg magukat, hanem annak örülnek, ha mások egyként kezelik őket a sok, többi jó emberrel. Sőt, az én tündérképem még arra is kiterjedt, hogy ugyan szorgalmas és igyekvő vagyok, de sosem állok az első sorban, és nem vagyok mutogatott példakép vagy követésre méltónak mondott díszpéldánya a tündéreknek. Szóval, emberinek és egyszerűnek képzeltem el az én tündérvilágomat.
– Meddig tartott az álom? Megvalósult belőle valami?
– Az álom elég sokáig tartott. Legalábbis olyan értelemben, hogy sokáig nem tudtam, miként alakítsam sorsomat. Az általános iskolában, az alsó tagozaton Felsővámosiban meg Vásárúton, a felső tagozaton is mindvégig kitűnő tanuló voltam, de, bevallom, alapvetően szülői indíttatással folytattam a tanulást a nagymegyeri kereskedelmi szakközépiskolában. S mindeközben mindenütt sok jó barátom volt, és sehol nem kerültem konfliktusba csak azért, mert másnál több akartam volna lenni, vagy mert irigykedtem volna másokra, esetleg mások rám. És szépek, kellemesek voltak ezek az évek, gyönyörű emlékként élnek bennem.
*
– Gondolom, a nyitrai bölcsészkart azért már egyedül választotta magának.
– Igen, az már a saját, tudatos választásom volt. Már a középiskolában rájöttem, hogy a számok világa nem egy „tündéri világ”, vagyis nem az én világom, sokkal jobban tetszett az irodalom, a nyelvek és az ezekkel összefüggő ismeretek. Ráadásul az érettségi után lehetőségem nyílt egy németországi útra, ahol aztán végképp eldőlt, hogy hungarisztikát és germanisztikát fogok tanulni. És nem bántam meg, a felvételi vizsga sikerült, és érdekel, leköt a tanulás, úgy érzem, jól döntöttem öt évvel ezelőtt.
– Arról is döntött már, hogy hogyan tovább? Pedagógusként folytatja?
– Nem tudom. Tényleg arra készültem, hogy pedagógus leszek, de erről letettem, és most fogalmam nincs, miként tovább.
– Ez a tavaly történtek miatt alakult így, vagyis az augusztusi 25-i megtámadtatása okán változtatott céljain?
– Ami tavaly augusztus 25-én történt, és ami azzal kapcsolatban azóta körülöttem lejátszódott, gyakorlatilag teljesen megváltoztatta az életem. Meg engem is. Ennek a része az is, hogy nem készülök pedagógusnak, belegondoltam ugyanis, mi lenne, ha a gyerekek a nem egészen tudatos, tulajdonképpen természetes őszinteségükkel, néha kegyetlenséggel határos szókimondásukkal arról beszélnének, mit hallottak, esetleg olvastak rólam. A kamaszok – ha netán középiskolába mennék tanítani – még ennél is kínosabb perceket tudnának okozni, ők tudatosan húzhatnák elő az esetet, élcelődhetnének, gonoszkodhatnának, hogy ugyan vajon miért is támadtak meg a bőrfejűek, meg hogyan is játszódott le az egész… Ezt nem akarom megélni.
– Ez érthető. Az imént azt mondta, megváltozott. Hogyan értsük ezt? Bántalmazása után ön az egyik legjobb szlovák pszichiáterrel dolgozott együtt. Netán hiányos volt a kezelés?
– Nem, nem erről van szó, sőt, Hasto professzornak köszönhetően a teljes gyógyuláshoz vezető útnak már legalább a kilencven százaléka mögöttem van, ő rengeteget segített nekem. Neki köszönhetem, hogy most már újra tudok örülni az élet apróságainak, s amikor felkelek, nem arra gondolok, vajon ma milyen csalódás, netán meghurcoltatás vagy megaláztatás vár rám, hanem arra, mit kell elvégeznem, milyen feladataim vannak az iskolában, esetleg otthon. De másként látom a világot, észreveszem az élet érdes oldalait. Érzékenyebb lettem az igazságra és az igazságosságra, s keményebben meg tudom fogalmazni véleményemet a hamiskodással, a rosszindulattal szemben. Érzékenyebb lettem a jóra és a rosszra, s az ezek közötti árnyalatokra. Ebben változtam meg alapvetően. Egyébként továbbra is csak egy akarok lenni a sokból, nem akarok kitűnni a többiek közül, és nyilvános szereplésre sem vágyom.
– A sors iróniája, hogy ez utóbbi kívánság mostanság nem nagyon adatik meg önnek.
– Így is lehet mondani, de én tragikusan élem meg, hogy szinte minden napra esik egy hír rólam vagy velem kapcsolatban.
– Mikor kezdett el foglalkozni a politikával?
– Soha nem foglalkoztam a politikával. Amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, a szlovák törvények szerint választópolgár lettem. Ezzel a jogommal eddig kétszer éltem, a parlamenti választások során. Egyébként nem érdekelt a politika, s különösebben most sem figyelek rá, noha tudom, az ügyem politikai kérdéssé nőtte ki magát.
– Azért arra bizonyára odafigyelt, hogy nem olyan régen a szlovák miniszterelnök újra nyilatkozott a tavalyi augusztusi eseményről, s az ön megtámadásával kapcsolatban azt mondta, kormánya sorsa volt a tét.
– Persze, hallottam, olvastam a miniszterelnök úr szavait, és kértem is a nyomozó hatóságot, hogy kérdezzék meg tőle, miként kell értelmezni a kijelentést. Úgy vélem ugyanis, hogy Robert Fico úr tud valami olyasmit a megtámadásommal kapcsolatban, amit én nem, pedig jó lenne megtudnom. Mert elképzelni sem tudom, miként buktathatna kormányt egy Nyitrán tanuló, felsővámosi diáklány, akinek az édesanyja is Felsővámoson dolgozik, a községi hivatal alkalmazottja, édesapja meg kőműves. Tehát valami más van a háttérben, s talán segítene az ügy tisztázásában, ha erről a számomra ismeretlen háttérről tájékoztatást adna a miniszterelnök úr.
– A szlovák–magyar kapcsolatokban fel-felbukkanó feszültségekkel mikor találkozott először?
– Tavaly augusztus 25-én. Sem itt Felsővámoson vagy Vásárúton, sem később Nagymegyeren semmi hasonlóval nem találkoztam. Most is úgy látom, az egyszerű emberek között nincs is semmiféle gyűlölet vagy ellenszenv. Persze, nálunk is, Magyarországon is vannak szélsőséges csoportok, amelyek rontják a közhangulatot, de igazából csak akkor mutatkoznak meg, ha közvetlen vagy közvetett támogatást kapnak a politikusoktól. És úgy látom, sajnos, itt is, ott is vannak olyan politikusok, akiknek a nacionalizmus üzlet, azaz éltető elemük. De az egyszerű, józan gondolkodású emberek – és ebből van a több – viszonyát, kapcsolatait nem a nacionalista szembenállás jellemzi. Végeredményben én magam is egy szlovák fiúval, Peterrel élek együtt, rendszeresen látogatjuk az ő szüleit, rokonságát is. Ők valamennyien szlovákok,
de még soha, egyetlen szóval sem éreztették velem, hogy valamilyen módon nem vagyok kívánatos a családjukban, mert magyar vagyok. De fordítva is mondhatom: itt lakunk Felsővámoson és Petert sem bántotta még soha senki, nem közösíti ki a falu szlovák nemzetisége miatt.
– A nyitrai bőrfejűek támadását miként fogadta a család, volt-e különbség az eset megítélésében az ön rokonsága, illetve Peter családja között?
– Nem, úgy érzem, nem. Legfeljebb anynyiban, hogy Peteréknél kevesebbet beszéltünk róla, mint a szüleimmel, de folyamatosan éreztem, hogy figyelnek rám, együtt éreznek velem, sőt, Peter anyukája azt is elmondta, mérhetetlenül szégyelli, amit velem tettek. De sem Peter családja, sem az enyém soha, egy percig sem kételkedett abban, hogy igazat mondtam, hogy valóban megtámadtak, s minden úgy történt, ahogy annak idején, első vallomásomban a rendőrségnek is elmondtam.
– Pszichiátere, Hasto professzor a harminc- órás terápia után úgy nyilatkozott egy szlovák hetilapnak, hogy ön háromszor is megjárta a poklot. Először a megtámadásakor, majd akkor, amikor a rendőrségen kihallgatták és vallomása visszavonására akarták rábírni, harmadszor pedig akkor, amikor egy autóbuszban két nő olyan fényképeket mutogatott egymásnak, amelyeket Peter házában készítettek, ahová jogtalanul hatoltak be máig ismeretlen személyek. Bevallom, számomra a három „pokoljárásból” a legborzasztóbbnak a rendőrségi kihallgatás tűnik, és szinte csodálom, hogy abban a szétzilált lelkiállapotban, amikor még semmilyen orvosi és ügyvédi segítséget nem kapott, ellent tudott állni a rendőrök nyomásának. Mi adott erőt a kitartáshoz?
– A rendőrségi kihallgatás még mindig nyitott kérdés, ezért nem szívesen beszélnék róla. Annyit talán mégis elmondhatok, hogy Peterék szüleitől vittek el Nyitrára a rendőrök – merthogy szombaton náluk voltunk – azzal, hogy azonosítanom kell a két támadómat. Pontosabban azt mondták, elfogtak két gyanúsítottat, s nekem annyi dolgom lesz, hogy igent vagy nemet mondjak, tehát elmondjam, az elfogottak voltak-e a támadóim. Ebből lett aztán hat és fél órás kihallgatás. Nem tudom, jó-e a megfogalmazás, hogy bármihez is lett volna erőm. Egyszerűen azt akarták tőlem a rendőrök, hogy ismerjem el, hazudtam, mindent csak kitaláltam, és itt az ideje bevallani, mi is történt a valóságban, hogyan csináltam az egészet. Én meg csak az igazat tudtam mondani, vagyis képtelen voltam bármit is kitalálni, mert nem tudtam még csak elképzelni sem, hogyan kerülhet valaki olyan állapotba, amilyenben én voltam, anélkül, hogy megtámadták, bántalmazták volna.
– A pszichiáter háromszori pokoljárásról beszélt, de én úgy tudom, volt egy negyedik is, csak az nem köthető konkrét eseményhez, mert az folyamat volt. Arra gondolok, hogy a nyomozók hivatalos bejelentését követően – vagyis amikor azt közölték a nyilvánossággal, hogy „az eset nem történt meg” – önt az utcán, az üzletekben leszólították, és mindenféle jelzőkkel illették, többek között hazugnak nevezték, s ez hetekig tartott.
– Hála néhány újságírónak és független szakértőnek, értelmiséginek, meg persze Hasto professzor úrnak, az az idő már mögöttem van. De igaz, szörnyűségesek voltak azok a hetek. Mentem az utcán, és néztek rám. Aki megszólított és szidalmazott, az legalább egyértelmű volt. Rossz, de egyértelmű. Voltak azonban olyanok, akik csak néztek és a szemükben ott volt valami, amit nem tudtam megfejteni. Nem tudtam, gyűlölet-e, amit esetleg egy újabb támadás követ, vagy megvetés, és az illető valamilyen formában a megszégyenítésemre készül. Idővel aztán sikerült megnyugodnom, pszichiáterem jóvoltából nem vagy kevésbé figyelni az ilyen megnyilvánulásokra. Aztán megjelentek az első újságcikkek, amelyekben szakértők is megszólaltak, rámutattak a nyomozás hiányosságaira, sőt, egészen mellém álltak, s akkor már a közhangulat is megváltozott. Egyre többen jöttek oda hozzám, és arra biztattak, tartsak ki, mert ők hisznek nekem. És szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak magyarok, szlovákok is meg-megszorították a kezem.
– De volt idő, amikor azt fontolgatta, elhagyja az országot, mert itt nem lehet, nem érdemes élni, családot alapítani, gyereket nevelni.
– Mindenféle megfordult a fejemben, végül maradtam, mert úgy láttam és látom, hogy megfutamodásként értékelték volna, ha elköltözöm Szlovákiából, és soha senki nem mosta volna le rólam, hogy íme, valóban hazudtam és valamiért kitaláltam az augusztus 25-i eseményt. Maradtam hát és maradok, mert meg akarom tisztítani a nevemet, bármi áron is. Az más kérdés, hogy valamikor úgy gondoltam, Szlovákia a hazám, hiszen itt születtem, és el nem hagynám szülőföldemet, a Csallóközt, amely csodálatos vidék gazdag kulturális és történelmi hagyományokkal, ahol tisztességes és szorgalmas emberek élnek, és ennek mindenáron a része akartam maradni. Ma már nem érzek ilyet, azt érzem, hogy ott a helyem, ahol a családom van, és ennyi. Ha ők elmennek valahová, valamilyen oknál fogva, én is velük megyek.
– És bízik abban, hogy kiderül az igazság?
– Szüleimtől azt tanultam, hogy az igazság végül mindig győz, és próbáltam is ebben a szellemben élni. De ha most ezt mondanám, ugye, közhely lenne?
origo.hu
Hatmillió forint értékű illegális cigarettát foglaltak le Borsodban
