(kell-e bírálat )

Én nem tudom, hogy a pártatlanság kötelessége-e egy közírónak, vagy bizonyos elfogultsággal szemlélheti az eseményeket. Egy ember, aki politikai pályára lép, ritkán neutrális, s azoknak a többsége, akik újságban írnak vagy a televízió képernyőjén érvelnek, ezen a pályán tartózkodnak ténykedésük során. Egy „liberális” legenda szerint a sajtó mindig ellenzéki, semlegességében is kritikus a regnáló kormánnyal szemben, ritkán enged ideológiai vonzalmainak, bátor és igazságkereső, legalábbis akkor, ha szabad. Jelenleg Magyarországon ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk, fokozottabb mértékben, mint a nagy (nyugati) világban, ahol a legjelentősebb lapok is kissé balra vagy jobbra húznak. Annyi a különbség, hogy szép hazánkban ez a „kissé” már réges-rég „nagyonra” módosult, a sajtóliberátorok akkor is a konzervatív állásokat lövik, ha a jobboldal huzamosabb időre ellenzékbe szorul, a bal pedig hibát hibára, disznóságot disznóságra halmoz, s hatalmi helyzetével gátlástalanul visszaél.
Így aztán a kritikának szép hazánkban különös szerepe van, amennyiben gyakran tényleges tartalma sincs. A baloldali liberális sajtóorgánumok teljes elánnal támogatják a kormányt, az ellenzékre – főleg annak vezéregyéniségeire – pedig úgy acsarkodnak, ahogy egy elnyomó hatalomra volna szabad. Ugyanakkor a balmédia megpróbálja gettóba szorítani a jobbközép sajtót, amely az utóbbi tizenhét esztendőben a nyugalmat és a békés munkát hírből sem ismerhette meg. Ez a helyzet azt is eredményezte, hogy sem az egyik, sem a másik pártcsoportosulás elitjét nem érte elfogulatlan, netán baráti bírálat, csakis ellenséges, így aztán már maga a kritika eleve az ellenségesség látszatát öltötte fel, s nem lehet előidézője vagy részese semmiféle belső változásnak, fejlődésnek vagy megtisztulásnak.
Az „érted haragszom, nem ellened” gondolata tehát hamvába holt, még a harag nélküli jobboldali szándék sem nyerhet teret az adott politikai csoportosuláson belül. Ez bizonyos erkölcsnélküliséget jelöl, másrészt úgy mutatkozik meg, mint a feltétlen hűség jele. Ám a feltétlen hűség veszedelmes. A baloldali média valójában nem is a hűség, hanem az érdek szilárd talaján áll, és politikai személyiségekhez lényegében nem is kötődik. Gondoljunk arra, hogy Medgyessy bukását semmiféle belső kritika nem előzte meg, s nem követte sajnálkozás. Az érdekek erőtere egyszerűen odébb tolódott.
Nehéz eldönteni, hogy ezért a helyzetért a politikai elit a felelős vagy a sajtó, amely úgynevezett szabadságával képtelen élni. Valószínűleg kölcsönviszonyról van szó, amely nélkülöz minden erkölcsiséget. A politika nem tűri a külső önálló véleményt, a média pedig így vagy úgy elkötelezett, és közvetve vagy közvetlenül a pártelit irányítása alá került, vagy elvárásainak elébe siet. Ezt az állapotot a benne élők, például a jobboldalon, könnyen magyarázhatják azzal, hogy a baloldali túlerő és hazugságáradat mellett helytelen volna „belülről” is bírálni azt a politikai taktikát vagy stratégiát, munkamódszert és -morált, amelyet a jelenleg ellenzékben lévő pártcsoportosulás gyakorol. Természetesen lehetetlen, hogy egy bármily jól működő testületnek ne volna hasznára a tanács és a kritika. A sajtó elvileg képes ilyen együttműködésre és segítségre, amelyet a jóindulat mellett bizonyos objektivitás is jellemez.
A balliberál média szervilizmusára, a mindenkori baloldali koalíció iránti teljes odaadására, ellenzékellenességére kár szót vesztegetni. Ez a „szellemi szféra” önmaga posványa. Hogy ez lehet-e a követésre méltó mindenkori sajtóetalon, én nem tudom…