A dalai láma aranymedálja a kongresszustól

Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma október 17-én Washingtonban átvette a legmagasabb kitüntetést, amit a kongresszus adományozhat civileknek: a kongresszusi aranyérmet (Congressional Gold Medal). A buddhista főpap mellett olyan személyeket részesítettek ebben a kitüntetésben, mint Teréz anya vagy Tony Blair. (Az utóbbi nyilvánvalóan az iraki háború kitörésekor tanúsított feltétel nélküli, az Egyesült Államok véleményét tükröző külpolitikája miatt.) Az ünnepi ceremóniának hatalmas diplomáciai visszhangja volt, mert jóval az átadás előtt Kína kifejezésre juttatta éles nemtetszését a dalai láma kitüntetése miatt, azzal érvelve, hogy a ceremónia durva beavatkozást jelent Kína belügyeibe. Ez igencsak érdekes kifogás annak fényében, hogy a dalai láma már 1959 óta Indiában él, száműzetésben.
George W. Bush valóban az első hivatalban lévő elnök, aki fogadta a dalai lámát, és ezzel a gesztussal sokak szemében valamicskét javított katasztrofálisnak mondható nemzetközi megítélésén. Úgy érezte, hogy Amerika elnökének ki kell állnia az emberi szabadság és a világbéke eme magasztos alakja mellett. Ezt most Bush megtette, mégpedig példás módon, olyannyira, hogy ünnepi beszédében használta a dalai láma teljes titulusát: His Holiness – vagyis Őszentsége. 1950-ben Kína lerohanta Tibetet, és a pancseni láma segítségével kommunistabarát bábkormányt hozott létre, teljesen elszigetelve a dalai lámát és követőit. 1959-ben az utóbbiak egy sikertelen felkelés után elmenekítették vezérüket, és Tendzin Gyaco azóta is száműzetésben él. 1989-ben a kínai kormány minden tiltakozása ellenére a dalai láma megkapta a Nobel-békedíjat, és ennek következményeként a kommunisták teljes ideológiai offenzívát indítanak ellene. A lámaizmust a fasizmushoz hasonlónak mutatják be – ez az úgynevezett látomásos fasizmus –, s mindent elkövetnek, hogy nemzetközileg elszigeteljék. Hiába. A dalai láma fáradhatatlanul járja a világot, egy személyben képviseli Tibetet, az egykori független és nemes országot, a buddhizmus egyik fellegvárát.
Ami a kínai–amerikai kapcsolatok rövid történetét illeti, az igazi mélypont még a koreai háború idején, 1951-ben következett be, amikor az amerikai csapatokat vezénylő legendás Douglas MacArthur tábornok Kína megtámadását javasolta, nem riadva vissza egy nukleáris csapástól sem. Más kérdés, hogy ez már sok volt az akkori elnöknek is, és Truman azonnal leváltotta renitens főtisztjét. Az ezt követő diplomáciai hidegháború csak jóval később, Richard Nixon elnökségének idején enyhült, és pingpongdiplomácia néven híresült el, ugyanis Nixon egy amerikai asztalitenisz-csapatot küldött Kínába, úgymond vendégjáték ürügyén. Ezt követően Nixon Kínába utazott, találkozott az agg Mao Ce-tunggal, és még abban az évben, 1972-ben Kínát albán javaslatra felvették az ENSZ tagjainak sorába. Ronald Reagan híres antikommunizmusa ugyan egy időre visszavetette a kapcsolatokat – ekkor még erős volt a tajvani lobbi is –, de az idősebb Bush és Clinton alatt ismét stabilizálódott a helyzet. Az ifjabb Bush elnöksége kezdetén még semmi érdemleges nem történt a két ország kapcsolatában, de a dalai láma népszerűsége ekkor már világméretű. A Szabadságot Tibetnek! mozgalomhoz olyan sztárszínészek csatlakoznak, mint Richard Gere, Barbra Streisand, és közéjük tartozott a valaha élt egyik legnagyobb popsztár, a két esztendeje elhunyt George Harrison is, aki haláláig hithű buddhista volt.
De miért is retteg egy hatalmas ország egy 72 éves, 58 kilós embertől, akinek az arcát valamiféle transzcendentális béke és megbocsátás fénye ragyogja körül? Talán mert a kínai kommunisták is érzik, hogy ez a mosoly hatalmas fegyver ennek a kis embernek a kezében, amellyel világokat lehet hódítani. Noha a dalai láma nem hódítani akar, hanem azt tanítja nekünk, hogy ha kordában tartjuk vágyainkat, akkor megszűnhet életünkben a szenvedés, és elérhetővé válik az a béke és nyugalom, amit nirvánának hívnak. Ehhez azonban hosszú út vezet. Nem szállhatunk magunkba anélkül, hogy tudomást nem vennénk a minket körülvevő világ tökéletlenségétől, a különböző ideológiák nevében elkövetett öldöklésekről, országok függetlenségének elvesztéséről, a november 4-ékről, a megtorlásokról, és még folytathatnánk a sort.
– Életünk elsődleges mozgatórugója a boldogság elérése, attól függetlenül, hogy vallásosak vagyunk-e vagy sem, mindnyájan valami jobbat keresünk életünkben – írja a főpap A boldogság esszenciája című könyvében. Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.

A szerző politológus