Falusi iskola és nemzeti rock

A negyedik Verzió nemzetközi emberi jogi dokumentumfilm-fesztivál öt vetítési napja azt bizonyítja, meghitt hangulatot igazán a civilek tudnak teremteni, ők tudják azt is, hogy a jó ritmus nem erőltetett menetet jelent, hanem azt, ha csak a fesztivál végén vesszük észre, hogy nincs is ruhatár.

A szervezők idén 432 filmből választották ki azt a 42-t, amely a Toldi Mozi és a Cirko-Gejzír termeiben a nézők elé került. Javarészt elszakadva a hagyományos dokumentumfilmes témáktól és attitűdöktől, az emberi jogi közhelyektől, az idei fesztiválon a fő téma a vallás volt – meglehetősen tág értelmezésben. Sajnos, az izgalmas téma ellenére az új keresztény gyülekezetekről szóló filmek (Csodák kalmárjai, Jézus táborában) közhelyesre sikeredtek, nem tudtunk meg róluk semmi újat. Marad a kukkolás, maradnak a mozdíthatatlan általánosságok. És az önámítás arról, hogy a nem kérdezés egyenlő a tárgyilagossággal. A hetvenes évektől a dokumentumfilmek világában többféle esszéisztikus irányzat is jelentkezett. Ezek közül a filozofikus-teologikus vonalat viszi tovább az Oscar-díjra jelölt svájci Óriás Buddhák című film, amely a tálibok által lerombolt szobrok történetén keresztül hívja gondolatébresztő utazásra a nézőt.
Egy másik esszéisztikus vonulat atyja a Michael Moore elődjének tekintett Nick Broomfield, akinek öt felkavaró filmjét is láthatták az érdeklődők.
A demagóg politikusgyártás mikéntjébe avatta be a zsúfolt vetítőteremben a nézőket a lengyel Hogyan készül? című alkotás, amelyben egy ismert politikai tanácsadó elhatározza, hogy bejuttat a szejmbe valakit azok közül, akik apróhirdetésére jelentkeznek. A legtöbben a Dübörög a nemzeti rock című magyar filmre voltak kíváncsiak. A meghirdetett bemutatóra ugyanis eljöttek a főszereplő Romantikus Erőszak együttes rajongói is, így a zárónapon a szervezők végül újra- vetítették az alkotást, amelyben a meg-megcsillanó rendezői jó szándék ellenére érintetlenül maradtak a nagy közhelyek, a ki nem beszélt, felszínesen megismert politikai események. A rendező Kriza Bori szociológus. Mint az a film után szavaiból kiderült, sok mindent megértett a zenekar köré csoportosuló szubkultúra lényegéből, azonban a tavaly őszi eseményfelszín, a téma látványossága, mozgalmassága elvitte attól, hogy mindez ne csak erőtlen, elhadart mondatokban, hanem erőteljes snittekben is pontosan tükröződjön. Sajnos sem a zenekar tagjai, sem a rajongók nem érzékelték, hogy ez a film erényei ellenére megint ráerősít majd a jobboldalt torzan ábrázoló, mindenkinek ártó sztereotípiákra.
A Verzió filmfesztivál sajátossága, hogy közönsége egyben a zsűri is. Idén méltán nyerte az ezereurós díjat az izraeli Barak Heymann és Tomer Heymann Híd a Wadi fölött című filmje, amely egy arab és zsidó szülők által közösen alapított falusi iskola első izgalmas és szívszorító évét meséli el. Arab és zsidó gyerekek egymás nyelvén tanulnak az iskolában, együtt ünneplik Izrael állam megalapításának napját, másnap pedig arról is együtt emlékeznek meg, hogy a zsidók elűzték földjükről az arabokat. Helyes-e, ha fáj a zsidó gyerekeknek az arab fájdalom, tudnak-e az arabok a zsidókkal örülni? Való-e, hogy ilyen közvetlen módon szembesüljenek a történelemmel a kisiskolások? Mennyire tudják őket megmenteni a szülők, tanárok a saját lelki terheiktől? Mi lesz ezekből a gyerekekből? A film végén zsidó kisfiúk arról beszélgetnek, hogy szeretnék, ha felnőttként nem kellene arabokra lőniük. Fájdalmas sóhajok, kétségek, remények, gyermekbarátságok. A második év elején kétszer annyi gyereket íratnak be a szülők az iskolába.
A szoros eredmény okán idén egyébként a fesztiválon magyar győzelem is született: Groó Diána Előttem az élet című filmje a Pethő Intézet növendékeiről különdíjat kapott.