Médiamogulok harca a brit piacon

Ha a hétalvó Rip van Winkle történetesen az 1950-es évek végén hajtja álomra a fejét, és ötven évig szunyókál, majd a reggelinél a londoni Times lepedőnyi oldalaiba akar temetkezni, az első döbbenet a címoldal láttán éri. Bizony, a patinás londoni napilap még az ötvenes évek vége felé is kizárólag apróhirdetéseket közölt a címlapján. No, de felesleges fél évszázadot visszaugrani, hogy újdonságot találjunk a brit médiában. Mind a nyomtatott, mind az elektronikus média munkatársait egyik sokk éri a másik után, különösen az utóbbi öt-tíz évben.

A The Times ma már nem broadsheet, vagyis lepedőnyi lapokon nyomtatott újság, hanem tabloid, az a lapformátum, amelyben a magyar nyelvhasználatban bulvárlapnak titulált újságok jelennek meg. A brit újságolvasó a tabloid formát a nyugtalan tördelésével, szenzációs tálalással, megbízhatatlan pletykával, felületes témakezeléssel és minden eleganciát nélkülöző fogalmazással azonosítja. Ezért nevezik általában quality pressnek, minőségi sajtónak a lepedőnyi formátumot megtartó újságokat, például a Daily Telegraphot vagy a Financial Timest. A szintén „minőségi” The Guardian félutas megoldást választott, a brit médiában berlinernek hívott méretet, amely az európai kontinens sok lapjára, például a Le Monde-ra, vagy éppenséggel a Magyar Nemzetre jellemző.
A lapok forma szerinti megítélésében nehéz a sznobizmust a tapasztalattól elválasztani. Szép számmal vannak határesetek és átfedések. A brit újságírói tanszékeken elfogadott szabály, hogy aki tabloidba ír, az egy mondatban ne használjon tizenkettőnél több szót (ami elég nehéz a ragok helyett prepozíciókat használó angolban) és minél kevesebb legyen a két szótagot meghaladó szó. Nesze neked, elegáns stílus! A tipikus tabloid olvasó kevesebbet törődik a külvilággal, mint a hazai fejleményekkel. Nagy-Britannia, Amerika, a nagyobb uniós országok, egykori brit gyarmatok – ez a fontossági sorrend. Minél „tabloidabb” egy lap, annál kevesebb benne a külföldi hír. Az átlag brit újságolvasóra még mindig kicsit jellemző az a híres szalagcím a harmincas évekből, hogy „Sűrű köd a csatorna fölött, a kontinens el van vágva” – mármint tőlünk.
Ez azonban túl kétdimenziós kép, nem számol határesetekkel, átfedésekkel. A Times, akármilyen méretben, még mindig minőségi lapnak számít. A Daily Mail, amely jó félszázada tabloid méretű már, kozmopolitább a tipikus tabloidnál, hírszolgálata megbízhatóbb, ugyanakkor fogalmazása kevésbé igényes, politikai analízisei egysíkúbban tükrözik tory beállítottságát.
A legnagyobb változásokat az elektronika és a laptulajdonosok harca hozta a nyomtatott médiában. Rupert Murdoch, a News International sajtócézára sokak szerint többet változtatott a brit médián, mint bárki vagy bármi más. Egyebek között övé a Times és a tipikus bulvárlap, a Sun, amelynek lapjai sosem okoznak csalódást a szép és csak módjával fedett női idomok csodálóinak. A Murdoch-birodalommal vetélkedik az Associated Newspapers, amelyet szokás DMG-nek is becézni, a Daily Mail Group kezdőbetűiből. Tulajdonosa a XX. századi magyar történelemben sem ismeretlen Rothermere család. Mindkettő tudja, hogy a technikai fejlődés új igényeket jelent, az új igények új módszereket követelnek. Világjelenség, hogy a nyomtatott lap nem versenyezhet azonnali híradásban a mind több lehetőséget teremtő elektronikus médiával. Erre a minőségi sajtó azzal válaszol, hogy ha gyorsaságban nem, akkor mélységben versenyez. Mindig nagy volt ebben a szektorban a jó szemű, jó tollú újságíró keletje, de talán sosem anynyira, mint most. A politikai fejlemények iránt igazán érdeklődő olvasó a legújabb hírekről a rádióból, a tévéből, a tévén megjelenő és folyamatosan felfrissített, képek nélküli hírszövegekből (Seefax, Teletext) vagy az internetről értesül, de reggeli lapjától várja, hogy magyarázza a történteket, megvilágítsa hátterüket.
Az elmúlt néhány év fontos új fejleményei az ingyenes napilapok. Azelőtt is voltak házról házra kihordott, hirdetésekkel teli ingyen kiadványok, de azok zsurnalisztikai értéke a nullával volt egyenlő. Ehhez képest szenzációs volt a Rothermere-csoport vállalkozása, amikor kihozta a Metro lapokat. Minden nagyvárosnak megvan a maga reggeli Metrója, Londontól Newcastle-ig, Liverpooltól Bristolig. A Metro újságírói szaktudással, igénnyel szerkesztett lap, amely a helyi érdekű hírek mellett kerek képet ad az ország, sőt nagy vonalakban a világ legjelentősebb eseményeiről. Emellett szórakoztató, cikkei színesek, értesülései megbízhatók. A Metro lapok egykori főszerkesztője szerint az újság kifejezetten a harminc éven aluli, közepes műveltségű olvasónak szól, akit érdekelnek a világ dolgai, de nem jobban, mint amennyit pár perc alatt el lehet olvasni róluk. Az út hátralevő részében (és Londonban, más nagyvárosokban sokan félórát, akár órát is töltenek földalattin vagy vonaton) sportról és új vendéglőkről, popsztárok viselt dolgairól, divatmodellek kedvenc ételeiről, színdarabokról és filmekről olvashatnak. A lap költségei megtérülnek a hirdetésekből, célja, hogy hozzászoktassa a fiatalabbakat az újságolvasáshoz. Tény, hogy aki reggel fél nyolc és fél tíz között felszáll a londoni földalattira, alig látja útitársai arcát. Mindenki újságjába temetkezik, és az újság nagyon gyakran a Metro.
Mindezek hátterében ott húzódik a félelem a jövőtől. Szerkesztők és tulajdonosok értekezletein állandó téma az írott média válsága az elektronikus média hatására. Rupert Murdoch jóslata az, hogy nincs messze az idő, amikor a brit olvasónak csak három országos lapja lesz: egy minőségi broadsheet (aligha kell mondani, hogy a Timesra gondolt), egy minőségi tabloid (talán a Daily Mail, amely 2,3 milliós példányszámban jelenik meg) és egy bulvár tabloid, Murdoch elvárása szerint a három és fél milliós Sun.
A technikai fejlődés előírja, hogy az újságíró egyformán otthonos legyen a nyomtatott és az elektronikus média stíluskövetelményeiben. Nem mindegy, hogy amit írok, újságból olvassa-e az olvasó vagy komputer képernyőjéről. Minden fontos lapnak megvan a maga internetváltozata, bár nem mindegyik egyformán teljes.
A rádió és tévé is állandóan változik. Tévécsatornák hírei levehetők az internetről, a BBC és a vele rivalizáló kereskedelmi tévé- adók szüntelen harcot folytatnak a nézőkért. A BBC sosem heverte ki teljesen monopóliumának elvesztését. A többi állomás versenye lassacskán kiszorítja a legnépszerűbb sportok közvetítéséből (Rupert Murdoch Sky Sport csatornája elvette a BBC-től az angol bajnoki labdarúgó-közvetítéseket, mert annyit fizet a közvetítési jogért, amennyit a BBC nem engedhet meg magának). Informáló, ízlésformáló autoritása megszenvedi a versenyt, de azt is, hogy kevesebben hisznek semlegességében, részben mert sztárkommentátorai és aktuálpolitikai műsorvezetői, akik már rég nem egyszerű alkalmazottak, hanem hatalmas összegű szerződéseket kapnak, szabadon elmondják véleményüket újságban megjelenő rovataikban. Ennek a fermentációnak tudható be, hogy a közelmúltban legalább három nagyszabású botrány fordult elő – egyikük az uralkodó személye körül –, amely miatt a vezetőknek kellett távozniuk, amikor hamisításokra, valótlanságokra vetődött fény. Emiatt több országos hírű tévés személyiség tiltakozott is a BBC kormányzó testületénél.
Nehéz jósolni, a változások üteme egyre gyorsul. Rip van Winkle-nek már négy évet sem kellene aludnia, hogy ne ismerjen rá a televízióra, amely az analógról a digitális közvetítésekre tér ár a következő három-négy évben. Ez az áttérés önmagában nagyobb változásokat fog hozni, mint a rádió és tévé megjelenése az újságok mellett.