A felsőoktatás a világhatalmi játszma új színtere

Az egyetemi-akadémiai világ számára aligha meglepő állítással nyitotta cikkét a minap Mike Baker, a BBC News elemzője: „Amíg a múltban a globális szuperhatalmi státust egy ország hadseregének mérete és az atomfegyver birtoklása jelentette, ma egyre inkább felsőoktatási rendszerének mérete és presztízse.” Mindezt egy londoni konferencia kapcsán írta, amelyen nyilvánvalóvá vált Kína fantasztikus haladása a felsőoktatás területén. Csupán néhány számot idézek a szerzőtől: Kína 1999 és 2006 között az egy évben születettek kevesebb mint tíz százalékáról több mint 21 százalékára növelte a felsőoktatásban részt vevők arányát. Egyszerű becslés szerint ez azt jelenti, hogy körülbelül nyolcmillióról 17-18 millióra növekedett a felsőoktatásban részt vevő fiatalok száma. Azaz a növekedés hét év alatt csaknem tízmillió hallgató. S a növekedés nem csupán azt jelenti, hogy telezsúfolják a tantermeket az alapképzésben részt vevő hallgatókkal, mert a doktorátust szerzett hallgatók száma az 1996-os ötezerről 2006-ra 34 ezerre nőtt, és a már a képzésben részt vevő hallgatókat tekintve 2010-re ez a szám eléri az ötvenezret, és ezzel Kína feltehetőleg megelőzi az USA-t! Kína 1998-ban nemzeti összterméke egy százalékát költötte felsőoktatásra (Magyarország is nagyjából ennyit), a 2007-es célszám azonban a nemzeti jövedelem négy százaléka! Ez azt jelenti, mintha Magyarország ezermilliárd forintot költene a felsőoktatásra.
Miért fontos mindez nekünk? Mert a felsőoktatás minden ország számára stratégiai ágazattá válik. Nagy-Britannia felsőoktatása, amelynek négy egyeteme van a világ tíz legjobb egyeteme között, jelentős mértékben támaszkodik az ázsiai diákokra, anyagi és intellektuális értelemben egyaránt. A kínai expanzió hatására ott már megkongatják a vészharangokat, s stratégiaként a még inkább globálissá válást, a nemzetközi együttműködések fokozását és az egyetemi oktatás színvonalának emelését jelölik meg. De mit tegyünk mi itt, Magyarországon? Ahol egyetemeink közül egy sincs a világ száz legnagyobb presztízsű (szándékosan nem írom, hogy a legjobb) egyeteme között, s nagyon messze vagyunk attól, hogy felsőoktatásunk a szó valódi értelmében globális szereplővé váljon. Jelenleg éppen az összehúzódás fázisában vagyunk, amikor a hallgatói létszám csökken, a kutatások szűkülnek. A – mondjuk ki bátran – túl sok felsőoktatási intézmény a létéért küzd.
Amint látom, az oktatás kormányzati felelősei karba tett kézzel nézik ezt a létért való küzdelmet. Potenciálisan magas presztízsű intézményeink együtt fognak legyengülni a valóban megkérdőjelezhető színvonalúakkal. Mert itthon rendezünk harmadosztályú versenyeket, amikor az „olimpián” kellene nyerni néhány érmet. Megfelelő vezetés és hatékony döntéshozatal híján néhány éven belül a magyar felsőoktatás mind az oktatást, mind a kutatást tekintve romokban hever, s a jelenlegi forgatókönyv szerint az életben maradtak akkor majd elkezdenek „kutatóegyetemmé” vagy egyéb varázsszóval illetett intézményekké válni. Késő lesz. Kína és India már régen globális oktatási és kutatási szuperhatalom lesz, s nekünk semmilyen részünk nem lesz ebben a folyamatban. Sem itt végzett kínai diákok nem segítik majd a gazdasági kapcsolatokat, sem egyetemeink nem vesznek részt a történelmi jelentőségű oktatási és kutatási világépítkezésben.
A tévedés lehetőségét is megkockáztatva néhány intézményünket jelentős fejlesztéssel globális szereplővé kell tennünk. A jelenlegi fejlesztési tervekben azonban ennek nyomát sem láthatjuk. A jó lobbierejű intézményekben felépítenek majd néhány – az intézmények belső szlengjében a presztízsberuházás zászlóvivőjéről elnevezett plázaként emlegetett – épületet, felújítanak néhány tényleg felújításra szoruló épületet, és kész. Pedig lenne más út is. Néhány potenciálisan globális szereplőként szóba jövő intézmény kutatási tevékenységének európai szintű támogatása, s ezen intézményekben az angol nyelvű képzések hatékony segítése. Európai szinten is versenyképes fizetésekkel néhány tudományos világsztár számára lehetőséget biztosítani, és feladatul szabni, hogy felsőoktatásunkat kiemeljük az ismeretlenségből.
Mert akárhányszor hivatkozunk – sajnos már régen elhunyt, és bizony nagyobbrészt csak születésileg magyar – Nobel-díjasainkra, a magyar felsőoktatás ma a világban nagyobbrészt ismeretlen. És egy vagy néhány sztárintézmény nélkül az is marad. Mert ma sztárok is kellenek. Nélkülük nem megy, s az egész magyar felsőoktatás látja majd kárát. A felsőoktatásban kulcspozícióba juttatott rektori konferenciától pedig ne várja senki, hogy határozott döntéseket hoz. Ott a saját intézményükért aggódó felsőoktatási vezetők ülnek, akiknek nem stratégiai döntések meghozatalára szól a mandátumuk, hanem intézményük megmentésére.
Az oktatás egészét tekintve a felsőoktatás csak az a rész, amely nemzetközi szinten is látszik. Az igazi baj a közoktatásban van. Ez kétségtelenül látszik a különböző felmérésekből is, amelyeknek azonban bonyolult és vitatható módszerei s a rendszerek nehéz összehasonlíthatósága miatt a közvéleményre nincs igazán hatása. Ráadásul a „szakma” mindezt pedagógiai okoskodás mögé bújtatja, túlterheltségről beszél, s manapság éppen a természetismereti alaptárgyak óraszámának csökkentésére biztatja a döntéshozókat. Jó lenne pedig észrevenni, hogy a követelmények további csökkentésével már nem óvjuk gyermekeinket, hanem éppen ellenkezőleg: már kicsi koruktól alkalmatlanná tesszük őket az erőfeszítésre. Pedig az előttünk álló intellektuális világversenyhez éppen erőfeszítésre, munkára, igényességre kellene nevelni őket. Még akkor is, ha ez nem mindig a legkönnyebb és legnépszerűbb feladat.

A szerző akadémikus, volt oktatási miniszter