A politika átszövi az életet

Salman Rushdie már járt Magyarországon. Akkor testőrök vigyáztak rá, alig lehetett a közelébe jutni. Halálos ítélettel egyenértékű parancs, úgynevezett fatva árnyékában élt, állandó biztonsági őrizetben, titkos lakóhelyeken. Khomeini ajatollah dühét negyedik regénye, a Sátáni versek váltotta ki, amely a Korán apokrif verseiből indul ki (innen a címe). A fatva ugyan érvényben van, de az író, úgy tűnik, megszokta a fenyegetettséget, most testőrök nélkül, szabadon érkezett Budapestre az életművét kiadó Ulpius-Ház Kiadó meghívására. Egyszerre megjelent öt kötetét a Mammutban több ezer érdeklődőnek dedikálta, s egyik tévé után a másiknak adta az interjúkat. Mi húsz percet kaptunk tőle, de cserébe azt kérte, a politikáról, a fatváról ne nagyon kérdezzük. Igyekeztünk tiszteletben tartani a kérést, de – mint látni fogják – nem nagyon sikerült, hiszen, ahogy ő is mondja, a politika átszövi az életet.

– Pár évvel ezelőtt volt már nálunk. Milyen benyomást tett önre a főváros?
– Elég rövid időt töltöttem akkor Budapesten, de az nagyon kellemes volt. Találkoztam a főpolgármesterrel, Demszky Gáborral, aki meghívott a Dunára, a motorcsónakjára, ez valóban nagy élmény volt. Most egy kicsit több időt tölthetek a nézelődéssel, mint múltkor.
– Mennyire ismeri a magyar irodalmat?
– Nem sok mindent fordítottak le angolra, így nincsenek igazán mély ismereteim az önök irodalmáról. Konrád Györggyel többször találkoztam, hiszen velem együtt ő is a nemzetközi PEN Klub tagja. Nádas Péter művét, az Emlékiratok könyvét olvastam, szeretem, és persze Kertész Imre is az olvasnivalóim listáján szerepel, akit a Nobel-díja miatt fordítanak és adnak ki.
– Indiában született, Angliában járt iskolába, ahol megkapta az állampolgárságot, de most New Yorkban él. Milyen nemzetiségűnek tartja magát?
– Angol útlevelem van (gyűrött, piros dokumentumot vesz elő a zsebéből), de manapság nem szokatlan, ha valaki több helyen érzi otthon magát. Gyakran megyek Indiába, különösen szülővárosomba, Bombaybe. Angliában olyan sokáig éltem, hogy már ott is otthon vagyok, most pedig New York-inak érzem magam.
– Legtöbb könyve mégis indiai vagy pakisztáni témákat dolgoz fel.
– Igen, mert India számomra mindennek az alapja, és mindig az marad. De egyre inkább azok a témák érdekelnek, amelyek megmutatják, milyen kapcsolódások működnek a világban. Hajdanán az emberek élete kis területeken, a világ más tájaitól elzárva zajlott. Ma viszont távoli eseményeknek is hatása lehet az életünkre. A bolygó kicsinysége új élmény, ezért tartom nagyon érdekes témának.
– Nem hisz a hagyományok erejében?
– Sok munkámat inspirálta az ősi mitológia, ez talán a Harún és a mesék tengere esetében a legnyilvánvalóbb. Bár nem vagyok vallásos, de a Biblia világát különlegesnek tartom, az is sokat tanulhat belőle, aki nem hisz Istenben. Egyébként ha olyan világról írok, amelyben mindenki vallásos, nem számít, hogy én magam az vagyok-e vagy sem. Milyen unalmas is lenne mindig olyan emberekről írni és olvasni, mint mi magunk!
– Második regénye, az Éjfél gyermekei megkapta a Booker-díjat, Nagy-Britannia legjelentősebb irodalmi díját. Nem bántja, hogy világhírét mégsem ennek, hanem a fatvának köszönheti?
– De, ez nagy baj, mert ez hamis benyomást kelt rólam az emberekben. Engem mindig inkább a történetmesélés vonzott, és jobban szeretem a humort, mint a misztikát. De mivel a támadás egy furcsa, misztikus, teológiai világból érkezett, az emberek azt gondolták, minden bizonnyal én is furcsa, misztikus, teológiai könyveket írok. Ez nem vonzotta az embereket az írásaimhoz, inkább taszította. De az idők szerencsére változnak, és úgy látom, az olvasók talán kezdik meglátni az írót a politikai ügy mögött.
– Nem bánta meg, hogy megírta a Sátáni verseket?
– Nem. Mit kellett volna megbánnom? Néha kívánom, hogy bárcsak ne történt volna meg mindez, de a könyvre nagyon büszke vagyok.
– A Sátáni versek nagy vihart kavart, sok helyütt nyilvános könyvégetéseket rendeztek. Mit gondolt, amikor a televízióban látta a máglyákat?
– Nagyon feldühített. Engem úgy neveltek, hogy a könyvet mint tárgyat tisztelni kell. Olyan nagy becsben tartottuk, hogy miután felvettük, ha leesett, meg kellett csókolni. Épp ezért nagyon megviselt, amikor a könyvekkel így bántak.
– Halálos áldozatokat követelő lázadások is kitörtek. Nem érzett felelősséget értük?
– Ezek valójában nem a könyv miatt törtek ki, az emberek nem olvasták, azt sem tudták, mi áll benne. A politika használta fel a könyvet – és ezeket az embereket – a saját céljaira. Olyan korban élünk sajnos, amikor nagyon könnyű erőszakot szítani. És ebbe balszerencsémre engem is belevontak.
– Hogyan vélekedett a karikatúrabotrányról, amikor egy dán lap Mohamed prófétát gúnyolta, válaszképp egy iráni pályázat a zsidó holokausztból csinált viccet, és ezt mindkét érintett támadásnak vette?
– Érthetetlen volt a vihar, mert a politikai karikatúra természete szerint nem tiszteletteljes. Ha csak a képeket nézem mint rajzokat, van néhány, amit nem publikáltam volna a kiadó helyében, és van néhány, ami vicces. De felesleges volt ebből ekkora ügyet csinálni. Az embereknek fel kellene nőniük egy kicsit.
– Politikai írónak tartja magát?
– Olyan írónak tartom magam, akit nagyon érdekel a politika. Jane Austen soha nem írt politikai témákról, noha a napóleoni háborúk idején élt. De mostanában nagyon erősen befolyásolja a politika a magánéletet, sokkal jobban, mint eddig. Ez az oka annak, hogy foglalkozom vele, nem pedig az, hogy politikai érveket, véleményeket akarok hangoztatni a regényeimben. A volt szocialista országokban sincs ez másképp, és hasonló a helyzet a harmadik világ országaiban. Ott is szinte azzal az érzéssel születtek az emberek, hogy a politika átszövi a mindennapi életet – a szegénység, a felkelések, a háborúk miatt. Ha róluk írok, természetesen ez is a történet részévé válik.
– Milyen politikai elveket vall?
– Igyekszem elutasítani a politikai címkéket, de a humanizmus, a liberalizmus közel állnak hozzám. Ne haragudjon, nem nagyon szeretnék politikai fejtegetésekbe bocsátkozni. Valaha fontos volt számomra, de ma már sokkal kevésbé érdekel. Azt hiszem, épp eléggé kijutott belőle életem során, több is, mint amennyi kellett volna. De azt gondolom, hogy most egy sötét, egyre erőszakosabb időszakot élünk, s ennek a terrorizmus a megtestesítője. Régen nemzetek között lobbant fel az erőszak, ma már azoktól a kis csoportoktól rettegünk, akiknek robbanószereik vannak. Nagyon rossz irányba tart a világ.
– Mit gondol, hogyan állítható meg az erőszakhullám?
– Nem az én dolgom megoldani a problémát, de Észak-Írországban valahogy sikerült. És azt sem tudta senki elképzelni, hogyan omlik össze a kommunizmus, amíg meg nem történt. Biztos vagyok abban, hogy az iszlám világban is olyan sokan ellenzik az erőszakos megnyilvánulásokat, mint máshol. Az iszlám igen erős politikai változata jutott zsarnoki hatalomra sok helyen, de ha mondjuk Iránban valóban szabad választás lenne, nem rájuk szavaznának. Abban bízom, hogy az új média elterjedése az arab világban nagy változásokat hoz. Ma már nem lehet az emberek elől eltitkolni, milyen az élet máshol.
– Min dolgozik most?
– Épp befejeztem egy regényt, amelyik a XVI. századi Itáliában játszódik. A reneszánsz mindig nagyon vonzott. Ez az időszak Indiában és Itáliában is nagyon gazdag volt, igyekeztem a két világot összehozni a regényben, amely Angliában, áprilisban jelenik meg.