Állandó mozdulatlanság

Nyolcvanéves korában elhunyt Maurice Béjart francia balettművész, koreográfus. Több mint száz koreográfiával a kortárs balett kiemelkedő alakjaként és nagy újítójaként írta be nevét a tánctörténet nagykönyvébe.

Maurice Béjart 1927. január 1-jén, Marseille-ben született. Filozófus apja letérítette volna a tánc útjáról, ám tehetsége annyira kimagasló volt, hogy 14 évesen már a párizsi Opéra National színpadán táncolt. Klasszikus képzettségű táncos volt, mégis a kezdetektől fogva elutasította a klasszikus repertoárt – de a kezdeteket sosem tagadta meg. Első együttesét 1953-ban alakította Párizsban, a hatvanas évektől a XX. Század Balettjével indult világhódító útra. 1959-ben született Tavaszi áldozata nemcsak Béjart alkotói pályájának mérföldköve, de a tánctörténet megkerülhetetlen fejezete is. Harminckét évesen alkotta meg a tánctörténet felejthetetlen művét, s csak egy évvel volt idősebb, mint Sztravinszkij a Tavaszi áldozat komponálása idején. S ha ezek után nevéhez csak a Tűzmadár, a Bolero, az Orfeusz, a Don Juan vagy A menyegző fűződne, már akkor is a legnagyobb táncújítók egyikeként emlékeznénk rá.
Szárnyai alól neves művészek kerültek ki, többek között Markó Iván, a Győri Balett alapítója is mestereként tiszteli. S amikor Béjart legendás társulatát, a XX. Század Balettjét jobbára szélnek eresztette, rácáfolt a szkeptikusokra, akik úgy vélték, a sztárkoreográfus elfáradt. Megtehette volna, hogy hátat fordít a táncnak, csak színházban vagy operában rendez, színművet ír, esetleg írói karrierjét egyengeti, ám koreográfusként is töretlenül alkotott tovább új, kisebb létszámú társulatával a svájci Lausanne-ban. A legújabb korszak alkotásai között olyanokat találunk, mint A csodálatos mandarin, A Lear király, Prospero vagy a popkultúrához különleges affinitását mutató Le Presbytére.
Darabjaiban – akárcsak a korábbi időkben – klasszikus és ultraavantgárd komponisták művei egyaránt megszólalhattak, a modern tánctechnikák és az Európán kívüli kultúrák táncművészetét ötvözte. Kulturális szinkretizmusát gyakran eklektikusnak bélyegezték, mégis, előadásai képesek voltak katarzist teremteni. A kilencvenes években született koreográfiái többek közt a modern ember félelmeiről és reményeiről beszélnek. Nem mesélnek, hiszen Béjart azt vallotta, a tánc sokat mondhat, de semmit sem mesélhet. Balettjeit tartós elemre építette, az anekdotát elvetette.
Rendkívül képzett táncosaitól megkövetelte a zenei, színházi és irodalmi elmélyülést. A totális színház híveként megpróbálta a táncosokat énekeltetni, az énekeseket táncoltatni vagy színészként aktivizálni. Esztétikájában a szépség az értelem és a munka gyümölcseként termett, az erő pedig belülről fakadt. A külsődleges szépség mulandó, a tánctechnika birtoklása önmagában kevés, emellett Béjart felfogásában a táncos az agyával táncol, egyszerre bokszoló és apáca, sportoló és misztikus.
Valójában apja nyomdokaiban járt, művészetével filozófiát fogalmazott, jelenített meg. Az élet az egyensúly nélküli mozgásokból születik – vallotta –, az állandó mozdulatlanság pedig maga a halál. Eljött ez a pillanat is.
Bár táncírással sosem jegyezte le darabjait, Béjart életműve minden bizonnyal fennmarad az utókornak.