„Csak emlékeztetőül mondom, hogy nemsokára indulnak a villamosok” – jegyzi meg szenvtelenül, órájára pillantva a nyilas kihallgatótiszt, miközben egy szabotázzsal vádolt, megkínzott fogoly karjainál fogva lóg kötelein a kínzókamrában. Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének filmadaptációjában a tiszt (Latinovits Zoltán) magyarázza el a fogoly mellett felsorakoztatott négy őrizetesnek a feladatot: nem kell mást tenniük, mint hogy két pofont mérnek a fogoly arcára, és máris szabadok. Bár elkerülhetetlen, hogy kezüket eközben összevérezzék, otthon jó meleg vízzel leöblíthetik róla a piszkot.
Az otthon melege, a normális életet jelentő első villamos – szemben a kínzókamra hihetetlen, ám mégiscsak érezhető valóságával.
Ugorjunk pár évet. A CIA 1963-ban papírra vetett, kémelhárítók számára készített vallatási tanácsadója a következőképpen fogalmaz: „A kényszerítő módszereket nemcsak abból a célból találták ki, hogy kiaknázzák az ellenállást tanúsító forrás belső konfliktusait, és hogy arra késztessék, vívódjon magával, hanem arra is, hogy egy felette álló, külső erő törje meg az alany ellenállását.” (A dokumentum 1997 óta nyilvános, miután az amerikai Baltimore Sun című lap a helyi információs szabadság törvény segítségével elérte, hogy feloldják a titkosítás alól.) Ami a hajnali villamosokat illeti: „A lényeg az, hogy az ember önazonossága környezetének, szokásainak, cselekedeteinek és másokkal fenntartott kapcsolatának folyamatosságán múlik. A fogva tartás lehetővé teszi, hogy a kihallgatótiszt elvágja ezeket a kapcsokat, és a vallatottat arra szorítsa, hogy saját, támasz nélküli, belső erőforrásaira hagyatkozzon.”
Nagy különbség persze, hogy a CIA technikáinak célja, hogy az őrizetesekből információt húzzanak ki. Fábri Zoltán filmjében a képlet első ránézésre összetettebb: a megtöretés öncélúnak tűnik, és a külső erő elismertetését, a hatalom elfogadását célozza. A kínzókamrás jelenet sokat idézett példázattá válik a hatalom természetéről és a hatalomnak kiszolgáltatottak erkölcsi dilemmáiról.
A technika tehát azonos, de a cél más: a „terror elleni háborúban” például – mondják – az így nyert információkkal a haza polgárainak életét óvhatják meg (mondjuk megelőznek egy terrorista akciót). A nagy kérdés, hogy a cél szentesíti az eszközt elve nem formálja-e előbb-utóbb a célt távolivá és a módszert a hatalom lényegévé.
A 2001. szeptember 11-i terrorista támadások után a Fehér Ház határozott válasza igen volt arra a kérdésre, használhatnak-e „kényszerítő vallatási technikákat” például az Al-Kaida harcosaival szemben. Az azóta nyilvánosságra került dokumentumokból, belső információkból leszűrhető, hogy az egyetlen követelmény az volt, hogy ezek a módszerek ne okozzanak maradandó szervi károsodást vagy halált.
Itt van például egy igen vitatott eljárás: a beöntéses módszer.
Ezt a kínzókamrák mesterei Európában már a spanyol inkvizíció óta használták a gyanúsítottak megtörésére. Ennek lényege, hogy a delikvens arcát ronggyal fedik el, esetleg száját is betömik vele, majd vizet kezdenek el csorgatni a fejére. A vallatott ennek következtében – ideális esetben – nem fullad meg, ám fulladáshoz közeli állapotba kerül, tüdejébe is víz kerülhet, ami kivétel nélkül olyan halálfélelmet vált ki, hogy az „eljárás” rövid időn belül elviselhetetlenné válik. A modern kori feljegyzések szerint ez az idő a legellenállóbbak esetében is mindössze 14 másodperc. Egyes információk szerint Kalid Sejk Mohamed, aki kihallgatóinak bevallotta, hogy ő volt a New York-i ikertornyok romba döntésének kiagyalója, azzal nyűgözte le fogva tartóit, hogy két és fél percig bírta, amikor ilyen vallatásnak vetették alá. Mindenesetre ez sem tűnik túl hosszú időnek – legalábbis a karosszékből. A kihallgatás körülményeit ismerő tisztek ezt legendának minősítik, de annyi bizonyos: 2001 után az amerikai hírszerzésnél egy ideig megengedett volt az inkvizítorok által kifejlesztett vallatási módszer alkalmazása a foglyokon.
Ezek után természetesen nem marad más, mint azon vitatkozni, hogy ez kínzásnak számít-e. A vita az utóbbi napokban ismét fellángolt, amikor Mitt Romney, Massachusetts állam volt kormányzója, aki a republikánus elnökjelöltségért verseng most párttársaival, egy televíziós vitán nem volt hajlandó kínzásnak minősíteni az eljárást. Nem sokkal később John Ashcroft volt amerikai igazságügy-miniszter hasonlóan járt el.
Ez aztán kiverte a biztosítékot például a világhírű horrorszerzőnél, Stephen Kingnél is, aki a Time magazinnak nyilatkozva a következőképp füstölgött: „Ha a Bush-kormányzat úgy gondolja, hogy ez nem volt kínzás, akkor talán erről saját maguk is meggyőződhetnének. Valakin a Bush családban végezhetnének ilyen beöntést, hogy aztán beszámolhassanak róla George-nak.” Erre a célra az elnök lányát, Jennát javasolta, aki aztán „beszélhetne arról, hogy kínzásnak gondolja-e”.
Majd elfelejtettem, Sánta Ferenc regényében végül a négy őrizetes közül mindösszesen egy volt hajlandó felpofozni az amúgy halálra ítélt foglyot szabadulásáért cserébe. Róla megtudtuk, otthonában halálra szánt gyerekeket bújtat a nyilasok elől.
De vajon létezik-e olyan helyzet, amikor a kihallgatótisztnek, az általa képviselt hatalomnak adható felmentés?
Lakatos Mónika
A fővárosba költözik Párizs
