Egyérintő

Egyszer hozzáérni a labdához, és továbbadni másik lábra. Egyérintő. Vagy egyszer hozzáérni a labdához, és berúgni – gól. A labda érintése szentség, hisz nem fogás, még kevésbé megragadás. A kosárba se lehet biztosan beletalálni, de legalább amíg a kosárlabdát fogod, addig a tiéd. A futball-labda sohasem a tiéd abszolúte. Birtokolt labdája csak a kapusnak lehet. Egyébiránt a futball-labda valamennyire mindig szabad. A legnagyobb csatárok is legföljebb érinthetik, úgymond közölhetnek vele bizonyos irányzékot, energiát, ám övék még akkor sem lehet totálisan, ha épp előttük áll. A futball pont ettől a szabadsági foktól, a labda öntörvényű voltától kultikus természetű. Míg minden sport látszólag Leni Riefenstahl-i értelemben az akarat diadaláról szól, addig minden passz és gólra menés egy ima: Uram, megadd! Hogy a bíró megadja-e, az más tészta. Lábunk és a labda érintkezéséből, ebből az első közlésből, hatásból sohase tudható, mi fog kisülni: háló, kapufa, szöglet vagy bedobás. Játszani is engedd – a valószínűséget. A futball: tetemre hívott vagy épp életre keltett ballisztika, s bizony a modern kozmológia szerint az egész világegyetem sorsa is apró nüánszokon múlik. Ugyancsak ma még általunk nem ismert valószínűségi tényezők döntik el, hogy a világegyetem geometriája zárt-e, nyílt-e vagy épp kritikus. Einstein mondta valamikor, némi szkepticizmussal a kvantummechanika valószínűségi jellegére utalva, hogy Isten nem kockázik. De futballozik-e vajon?
Egyérintő. Van kézzel is. Egy arcot megsimogatni kézzel éppoly kegyelemteljes, mint egy labdába belerúgni lábbal. Csakhogy itt a gólt jó esetben nem a háló rezgése, hanem az ajak íve jelzi, a boldog mosoly. Szent-Györgyi Albert mondta egyszer: élet van, anyag is van. Mosoly van, ajak is van. Az élet ugyanúgy nem választható le az anyagról, mint ahogy a mosoly sem választható le az ajakról. Mosoly országa. Ugye még szeretsz?
Egyérintő. Ujjal képernyőt például. Ma egyre népszerűbbek az érintőképernyős mobiltelefonok. Pütty, és kész. Bezzeg amikor még a tárcsa volt a menő, akkor bizony meg kellett dolgozni a számokért, éspedig skála szerint, az egyesért kevésbé, mint a messzi kilencesért, mily hosszasan is kellett tekerni a kilencesig. Emlékeztek, Tantusz tantik? Nem wurlitzer a verkli, azt szívvel kell tekerni… Nem wurlitzer a tárcsa… Később aztán jött a nyomógomb. A nyomógomb egy csapásra megszüntette a számok közti hierarchiát. A kilences megnyomva nem nagyobb helyzeti energiájú, mint az egyes. Egyébiránt az utópia véghetetlen korhűségéről semmi sem tanúskodik jobban, mint amikor egy régi sci-fiben a fénysebességre gyorsult asztronauta tárcsás telefonon közli: a Szíriuszt elértem, pont. Köbüki, jelentkezz, pont. Ideje hozzálátnunk a nyomógombok törléséhez az E. T. 3-ból, hisz a jövő immár érintésnyire van. Az érintőképernyő és a nyomógomb közt, jelzem, sokkalta nagyobb a különbség, mint a nyomógomb és a tárcsa közt. Miért? Azért, mert a nyomógomb és a tárcsa is még szerkezetileg fixálva volt, míg az érintőképernyőnél immár az érintés dönti el, hogy mi az, amit érintesz. Mondhatni, kvantummechanikai értelemben a megfigyelő dönti el, hogy mit figyel meg. Az érintőképernyőn megjelenített billentyűzet csak egy a választható ikonok közül. Ha kellő ponton nyúlsz hozzá, a billentyűzet internetes oldallá vagy épp egy fényképezőgép kijelzőjévé válhat. Az, hogy mit tartasz a kezedben, rajtad múlik. Harry Potter lehetsz, igaz, még csak virtuálisan. Avagy, miként a genetikai manipuláció kapcsán szokás mondani: játszhatsz Istent.
A Sixtus-kápolna emlékezetes mennyezetfreskója észrevétlenül mintha megvalósulna. Ott az isteni ujj útjára bocsátja, mintegy elengedi Ádámot. Az ember születésének e pillanatában inkább a tanatológiai jellegű elengedés letargiája van benne, semmint a játékszenvedély, de a lényeg hasonló: az isteni ujj egy gesztus által képes megcsinálni azt, hogy valami, valaki a semmiből legyen. Az érintőképernyő mindenkinek testközelbe hozza a teremtés élményét, hisz a semmiből a megfelelő programnak engedelmeskedve szinte bármi lehet, kívánság: parancs. Mindez érdekes kérdéseket vet föl az intelligencia természetével kapcsolatosan.
Végletekig leegyszerűsítve ma ott tartunk, hogy a legnagyobb elmék hovatovább alkalmassá teszik a számítógépet arra, hogy a legbutábbak is használni tudják. Abban, hogy a mobil képernyőjén egy érintésre valami történik, látszólag csak úgy, hüp-hüp-hüp, barbatrükk, irtóztató szellemi munka fekszik, de hát egy gólpassz mögött is ott lappang az idegélettan bonyolultsága és a történelem távlatossága, hogy a simogatásról ne is beszéljünk, amely a szeretet által félig-meddig már Jézusra hajaz.
Egyérintő. Minél inkább felnövünk a való világhoz, és kezdjük megérteni annak hihetetlenül komplex természetét, annál inkább felértékelődnek az egyszerű, kis gesztusok. Annál egyértelműbb, hogy semmi sincs mögöttes intelligencia nélkül. Varázslótanoncok vagyunk mindannyian. Pálcát fölöttünk vajon ki tör?