A 2007. esztendő számomra talán legmegindítóbb pillanata az volt, amikor az Egyenlítő közelében, a Vöröskereszt által építtetett indonéziai gyermekkórházban magyar állami gondozottak rajzai kerültek a vakító fehér falakra. Az intézeti lurkók nemcsak alkottak, hanem adakoztak is: a zsebpénzükből országosan félmilliót gyűjtöttek össze, hogy a szökőár sújtotta távoli Banda Aceh árváinak legyen hol gyógyulniuk. Az üzenet „átjött” földrészeken és kultúrákon: a tarkabarka rajzok éppúgy meséltek és viháncoltak, mint ha nem is hat-hét időzónán kellett volna keresztülküzdeni magukat. S most, amikor a honi gyermekotthonok népe a Marczibányi téren összegyűlt központilag karácsonyozni, hogy az UNESCO és az UNICEF oldalvizén hajózó szervezetük, a FICE jóvoltából mindnyájan egy saját készítésű fenyődísszel váltsák meg a belépőt, felötlött bennem a katartikus szumátrai élmény, s rájöttem, mit is láttam voltaképpen a bigott iszlám világ legmélyén: Jézus mosolyát.
Ez a birtokos jelzős szerkezet sajnos nem az én találmányom: Alexa Károly kisded kötetének a gerincén olvasható. Mostanság ez volt az esti olvasmányom: így beszélgettünk hűtlenül eltávozott édesanyáinkkal, hevesen vitáztunk a gasztronómiai zseni Hamvas Béla meglátásai kapcsán, tűnődtünk böjtről, boldogságról, Bibliáról – szóval csupa hasznavehetetlen botorságról, amelyek nélkül olyan fémesen szürke az élet. Itt került elő Jézus mosolya is, azaz hogy emberarcú-e a kereszténység (vagy ahogy ő használja: a keresztyénség). Nagyjából megegyeztünk a dolgokban, bár ez nem volt nehéz: konok pápista létemre is imponált, hogy egy volt MTI-vezér nem átall például zsoltárantológiát szerkeszteni. (Az utódja is igazán meglephetne mondjuk egy kaddisgyűjteménnyel…)
Ráadásul Alexa nemcsak sokfelé kalandozó irodalmár és ínyenc tárcaszerző, de remek szerkesztő is: Szombathelyen megjelenő folyóirata, az Életünk egyike azoknak az irodalmi periodikáknak, amelyek még egy és oszthatatlan magyar irodalomban gondolkodnak, s mindig szolgálnak valami különleges szellemi meglepetéssel. Jézus persze nemcsak mosolyogni tud, de olykor elkomorulni is, mint legutóbb W. Nemessuri Zoltán írásában, amely az Alacsonyan veszteglő haza címet viseli. Nyolcesztendős, már-már elfelejtett kultúrtörténeti epizódot elevenít fel: az Antall-oratórium körül keltett csinnadrattát. Ha nem emlékeznek ilyen műre, ne magukat okolják: nem is hallhatták. Már előbb szétlőtték, semhogy bemutathatták volna. A zenéjét Záborszky József komponálta, s második nekifutásra találta meg librettóírónak Döbrentei Kornél költőt. A mű a Fekete advent címet viselte (Antall halálának időpontjára utalva; semmi köze nincs tehát a Vér és Becsület későbbi Fekete karácsonyaihoz), s már kéziratban sikerült kilopni egy bécsi kottamásolótól, hogy a Népszabadság a bemutató előtt megadhassa rá az Aurora-kezdőlövést. Csúf kulturális irtó hadjárat kezdődött, amelyben a Sztálin-kantátához hasonlították, Antall Józsefet pedig posztumusz személyi kultusszal vádolták meg. Hol volt még a kor, amikor Antallt utólag hirtelen azok is megszerették, akik akkor kartáccsal lőtték? S hol van még az a kor, amikor egy műről a bemutató ismeretében mondanak véleményt?
Jó, hogy van Életünk, mert addig még megvan az életünk. Jó, hogy ír bele W. Nemessuri, s az is, hogy olykor Jézus is elmosolyodik. Ilyenkor nem reménytelen a világ: még az is előfordul, hogy intézetis gyerekek összekuporgatott forintjaikat és szívből jövő rajzaikat küldik el a Föld túlfelére ismeretlen kortársaiknak. Közeleg a karácsony – legyen világosság! A sötétben minden advent fekete.
Elon Musk kiállt a szólásszabadságért, nekiment Brüsszelnek
