Jelenetek egy szappanoperából

A hetvenes évek legendás kultuszdrámája volt az alapvetően filmforgatókönyvnek készült Ingmar Bergman-opus, a Jelenetek egy házasságból. Liv Ullmann és Erland Josephson játéka a szerző rendezésében készült filmen kiválóan bemutatta a modern fogyasztói társadalomban elsorvadó hagyományos családmodellt, egy átlag értelmiségi házaspár szellemi és lelki elszürkülését.

A dráma szövege – az újraolvasáskor legalábbis úgy tűnik – mintha némileg vesztett volna az erejéből. Bergman mester jóval időtállóbb egyéb filmes munkái – a teljesség igénye nélkül néhány: a Csend, A nap vége, az Úrvacsora – jutnak ilyenkor az eszünkbe. Talán svéd környezetéből kiragadva, komoly dramaturgiai előkészületek után, a mai nyomorult magyar valóságra alapozva kitűnő előadást lehetne a színpadra varázsolni. Mindezzel Balatoni Mónikának, a Madách Stúdióban előadott változat rendezőnőjének ugyanúgy tisztában kellett lennie, mint ahogy azzal is, hogy nagyon jó színészek szükségeltetnek egy olyan produkcióhoz, amelynek kopottas köpönyegéből végiggondolt koncepció nélkül csak egy érdektelen, konvencionális előadás bújhat elő.
Tetézi a nehézségeket, hogy a rendezőnő, kiiktatva a mellékszereplőket, csak a két főhőst jeleníti meg, akiknek így – akarva-akaratlanul – kiváló teljesítményt nyújtva kellene vállukon vinni a darabot. Ehhez valóban nagy tehetségű művészeken kívül talán a csillagok szerencsés együttállására is szükség lenne. A főszerepet alakító népszerű színészházaspár – Détár Enikő és Rékasi Károly – képtelen megfelelni a rájuk testált feladatnak. A darabbéli Marianne és Johan még vegetálásában is értelmiségi ember, és éppen ez az, amit a színpadon játszókról egy pillanatra sem tudunk elhinni: Détár Enikő inkább egy feltörekvő kozmetikusnőre, Rékasi Károly pedig egy hízásnak indult dandyre emlékeztet. Az ő játéka helyenként bántóan profán: Bach Máté passiójáról úgy beszél, mintha autógumit reklámozna, idétlen szexuális poénjait követően pedig lopva a közönségre néz, hogy kipuhatolja, sikeres volt-e a tréfálkozás. Sokáig azt gondoljuk, hogy Détár Enikő rendezői utasításra affektál, a darab néhány pontján ez még adekvát is lenne. Az ágyjelenetek és a második felvonásban ránk zúduló őszinteségi rohamok azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy az affektálás instrukció nélkül is kiválóan megy. Sőt, csak az megy. A művésznő időnként a szöveget illetően is mutat némi tájékozatlanságot.
A komoly helyzeteket tökéletesen hitelteleníti a felszínen mozgó színészi játék, így a szellemi élvezetre vágyók számára Bergman jobb sorsra érdemesebb drámája lassan, de biztosan az unalomba tesped. A rendezés lapos, fantáziátlan, a dél-amerikai sorozatok nívójára emlékeztet. Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, hogy a darabot – a rendezőnő iránymutató segítségével – nem életre keltik, hanem meggyilkolják. A két felvonás túlnyújtott szenvelgése tökéletes formában valósítja meg a Peter Brook-i értelemben vett halott színházat.
(Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból, Madách Stúdiószínpad, rendezte: Balatoni Mónika.)