Kovács Péter védekezni tanítja a törököket

Történelmünk nagyjai Thököly Imrétől Rákóczi Ferencen át Kossuth Lajosig itthonról menekülve rövidebb-hosszabb időre Törökországban leltek menedékre. Kovács Péter, az évszázad magyar kézilabdázója ugyanide száműzte magát, szerződése értelmében két évre. Szakmai igazgatóként, menedzserként, mindenesként jelenleg egy személyben próbálja fejlődési pályára állítani egy hetvenmilliós ország kézilabdasportját. Amelyet jól jellemez, hogy a közelmúltban csupán egyetlen hírrel vette ki a részét a sportág nemzetközi információáradatából; az is úgy szólt, hogy lelőtték a válogatott és a két élklub egyik főszponzorát. Nem labdával, golyóval.

Vonzás vagy taszítás játszott nagyobb szerepet abban, hogy a magyar kézilabdázás legismertebb személyiségeként a sportág számára feltöretlen terepre költözött? – kérdeztük Kovács Pétert.
– Mindkettő, körülbelül fele-fele arányban. Korábban többször jártam már Törökországban, ahol nagyon kedves embereket ismertem meg, minket például testvérként szeretnek, számon tartják, hogy a konyhánk mellett kétszázhetven szavunk is közös. A feladat, amire felkértek, szép és hatalmas, de azt sem tagadom, otthon olyan negatív élmények értek Dunaújvárosban, ahonnan hároméves, érvényes szerződésem ellenére egy év után minden előjel nélkül elküldtek, hogy azokat a mai napig nem tudtam megemészteni…
– Pedig ez hazai edzői pályafutásának csak egy kései fejezete volt, az első traumához egészen 1995-ig kell visszanyúlnunk. Ekkor minden bizonnyal ön lett volna a férfiválogatott szövetségi kapitánya, ha nem hagyja magát rábeszélni, hogy negyvenévesen játékosként vegyen részt az izlandi vb-n. Amely súlyos kudarccal végződött, de a legtöbbet mégis ön vesztette rajta, hiszen úgy ítélték meg, holnaptól ne dirigálja azokat, akikkel tegnap még együtt égett meg.
– Igen, akkor kezdődött a kálváriám. A környező országokban minden kor- és pályatársam megkapta a lehetőséget arra, hogy edzőként is kiteljesedjen, csak én nem. Illetve a női junior válogatottnál dolgozhattam, jól is éreztem magam, büszke voltam az eredményekre, de lássuk be, ez mégsem a szakma csúcsa. Kérdezgette is tőlem mindenki, bármerre jártam külföldön: jó, jó, de ha már a juniorok, akkor miért nem a férfiak?
– Törökországban bezzeg minden csapat és minden ügy a fennhatósága alá került. Nem nyerte túl magát?
– De igen. Hat válogatottért felelek, a férfi és női felnőtt, junior és ifi keretért. Szakmai igazgató vagyok és menedzser, mindent rám bíznak. Ha akarom, leülök a kispadra a meccsen, ha akarom, nem. Ha akarom, én tartom az edzést, ha akarom, nem. Azért ez így természetesen túl sok. A neheze már ott kezdődik, hogy hirtelen százötven nevet kellene megtanulnom, és akkor a kézilabdáról még nem is beszéltünk.
– Miért, az milyen?
– Régimódi, mintha visszafelé utaztam volna az időben. A védekezés gyakorlatilag nem létezik, ami a török történelmet tekintve tulajdonképpen érthető is, hiszen mindig csak előre mentek. Nincs fault, úgy érzem magam, mintha a kosárlabda-válogatott edzője lennék. Az a sztár, aki támad és gólt lő, a többi nem érdekes. Amelyik csapat elveszíti a labdát, annak négy játékosa azonnal leáll, mintha a földbe gyökerezett volna. A bajnoki mérkőzések ennek megfelelően úgy zajlanak, hogy az első tíz percben nagy csata dúl, a második tíz percben valamelyik fél elhúz, a következő negyven percet pedig mindenki lelazsálja, mert úgyis eldőlt már a meccs.
– Mit tehet ez ellen egyedül, egy a miénknél majd kilencszer nagyobb országban?
– Nem sokat. A válogatottakkal havonta két napot töltök együtt, akkor megpróbálom legalább fegyelemre és szigorúbb védekezésre szoktatni őket. Kis túlzással mindenkit mindenkivel szétveretek, és közben azért szurkolok magamban, hogy csak halálos áldozat ne legyen. De a játékosok ezután visszamennek a klubjaikba, ahol egészen más a mentalitás. Szóba sem jöhet, hogy valaki az edzésen a barátját bántsa. Úgyhogy először az edzőképzésben kellene előre lépnünk.
– Esetleg úgy, hogy az ön segítségével magyar szakemberek és játékosok szerződnének Törökországba?
– Bizony, több magyar edzőkolléga sokat segíthetne itt, de óvatosan bánok a kérdéssel, nem akarok ajtóstól rontani a házba. A játékosmozgást viszont inkább fordítva tartanám hasznosnak; a legjobb törökök menjenek, és tanuljanak a magyar bajnokságban. Ha otthonról jönnének ide, sokan gyorsan hozzáidomulnának ehhez a közeghez. Mint az itt légióskodó ukránok és szerbek, akik „én se bántalak, te se bánts” alapon kézilabdáznak egymással szemben. Aztán egyikük kilenc gólt lő, a másikuk meg tízet, és mindkettőjük edzője áradozik. Langyos vízben lubickolnak a kövér pontyok, de ha csak egy csukát beengednének közéjük, hamar lefogynának és felgyorsulnának. Szóval csukákat keresek.
– A 80-as évek végén még lesajnált török labdarúgás 2002-ben már világbajnoki bronzérmet nyert. Hasonló ívű fejlődés kézilabdában is elképzelhető?
– A játékosanyag adott hozzá. A férfiaknál legalábbis mindenképpen, de a nőknél kisebb a merítési lehetőség. A gond inkább a létesítményekkel van, Ankarában például összesen két olyan csarnokot találni, ahol edzhetnek a csapatok. Focizni pedig mindenhol lehet, nincs olyan talpalatnyi hely, ahol ne rúgnák a labdát. De szerencsére nem azt várják tőlünk, hogy holnap világbajnokok legyünk. Hét hete kezdtem a munkát, egyelőre minden hozzám tartozik, ami a sportággal kapcsolatos, most tisztázzuk a feladatköröket, a működési mechanizmusokat. Általánosságban elmondható, hogy vagy ott jó a kézilabda, ahol rengeteg a játékos, mint Németországban, vagy ott, ahol a szűkös kínálat mellett kimagasló színvonalú minőségi munka folyik, mint Izlandon. Nekünk meg kell találni a saját utunkat, ami egy hetvenmilliós országban komoly kihívás.
– Azért jól gyanítjuk, hogy nem Törökországból megy majd nyugdíjba?
– Valószínűleg nem, bár ki tudja? Kétéves szerződésem van, de ez nem jelent sokat. Hiszen Dunaújvárosban hároméves volt. Úgyhogy erről ennyit.