Összetett szisztéma

Európai szemmel az amerikai választási rendszer meglehetősen összetett, olykor esetlegesnek tűnik, és távolról sem olyan racionális, amint azt a világ vezető hatalmától elvárná az ember. A jelöltek a szövetségi államokban megtartott előválasztások, illetve jelölőgyűlések alkalmával szerezhetik meg azt a támogatást, amely pártjaik jelöltségének elnyeréséhez kell. Ilyenkor – helyi szabályok figyelembevételével – tulajdonképpen küldötteket választanak, akik egyik vagy másik pályázót támogatják. A két módszer közötti különbség abban rejlik, hogy az előválasztásokkal szemben a jelölőgyűlések kötetlen légkörű összejövetelek, amelyeken informális légkörben döntenek a támogatandó politikusról. A folyamat januártól júniusig tart, és ekkor lényegében már tudható, hogy a pályázók közül kinek áll a zászló, ám az ötven államból delegált küldöttek hivatalosan csak nyáron, pártjaik kongresszusán döntenek az elnökjelölt személyéről. A szerencsés ezt követően alelnökjelöltet választ magának (általában volt riválisai közül), akivel „párban indulnak”. A republikánus és demokrata (esetleg független) jelöltek csak ezt követően eshetnek egymásnak teljes erőbedobással, tévévitákban, és a változékonyabb affinitású államokban tett kampánykörutakra koncentrálva.
Az elnökválasztásra november első hétfőjét követő kedden (jövőre 4-én) kerül sor. Nem a szavazók által leadott voksok számítanak közvetlenül, hanem az azok által megválasztott, egyes jelölteket támogató elektorok. Ezek összessége, az elektori kollégium dönt az elnök személyéről. Az elektorok száma államonként a választókorú lakosságtól függ. Az államonként változó szabályozások miatt azonban a választás kimenetele nem biztos, hogy tükrözi a szavazati arányokat. Egyes államokban ugyanis minden elektornak arra a jelöltre kell szavaznia, amelyet a többség akar: 2000-ben George W. Bush így győzte le Al Gore-t.