Sokat sétáló, vidéki emberként erőt próbáló a főváros utcáin rezzenéstelen arccal elmenni a koldusok tömegei mellett. Az ország más vidékein, kisebb településeken járva személyesebb a kapcsolat az emberek között, ott az ínségben, szenvedélybetegségben, fogyatékossággal élők nevét, életútját mindenki ismeri. Egy megszervezett találkozás hajléktalanokkal, mint az erre alkalmat adó szolidaritás éjszakája Budapesten, azonban mesterkéltséggel párosulva elriaszthatja az egyébként nyitottsággal közeledőket a megismerés, a megértés, a hajléktalanság életveszélyes és emberszagú voltára való figyelemfelhívás helyett. Holott mindenütt az a cél, hogy a koldus újra kiléphessen a társadalom elé a félhomályos sarokból.
Ki a hajléktalan?
A Nyugati pályaudvar aluljárójában még a szokásosnál is több ember várakozik. A hajléktalanokból, szociális munkás fiatalokból, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaiból, járókelőkből, a bámészkodó tömegből nehezen választható külön, ki kit vár. Az egyik arcon fintor, a másikon együtt érző tekintet, a harmadikon tömérdek kérdés tűnik fel. Odalépek egy széken ülő asszonyhoz, aki nyomban nekem szegezi: – Te szerencsés vagy! – Válaszra azonban nem jut időm, mert a nagy sürgés-forgásban egy középkorú nő fennhangon megszólal: – De ugye te nem vagy hajléktalan?
– Kikből lesznek a koldusok? – teszem fel a kérdést, de a választ kutatva csak adatokra bukkanok.
A magyarországi családok huszonhét százalékában nincs egyetlen kereső sem, tizenhét százalékukban pedig egy szülő neveli a gyermekeket, jócskán az átlagjövedelem alatti fizetésből fedezve a kiadásokat. Mindemellett a házasságok fele végződik válással, az egyedül lévők körében pedig majd kétszer akkora azok száma, akiknek nincs biztos jövedelmük. Gyakran a hajléktalanság a végeredmény, az ok pedig annyiféle lehet, ahány életút. Utcára született gyermek, otthonából a szüntelen veréstől menekülő fiatal, elvált, a szenvedélybetegség láncától szabadulni képtelen, tehetetlen férfi, munkanélküliségben megfásult nő, a család által bűnösnek bélyegzett szülő. Az utcán heverő sorsokkal találkozva legtöbbször persze nem tudjuk, miért is jutott valaki koldusbotra. A budapesti belvárosban, a Kálvin térnél járva heteken át figyeltem egy franciaágy méretű matracot, amelynek környezete akár egy hálószoba terült el a járókelők forgatagában. Ketten aludtak benne naphosszat, ébren semelyiküket nem láttam. Egy hete azonban eltűnt a matrac, helyette takaró került a földre, de már csak egy ember fekszik rajta. Az okát mindmáig nem tudom.
Bírák vagyunk
– A társadalom a hajléktalanokkal találkozás alkalmával bíróvá válik – magyarázza Vecsei Miklós, akivel a Nyugati pályaudvarnál találkozom. A volt hajléktalanügyi miniszteri biztos, aki a múlt hónapban mondott le megbízatásáról, miután törvény született a hajléktalanok ellátásának minimális követelményeiről, évekig szociális munkásként dolgozott. A pályaudvarnál sétálva néhány koszos arc mosollyal köszönti beszélgetőtársamat. – Elvesztettem volna a hitelemet, ha maradok – mondja a miniszteri biztosi posztról történt távozásáról. (A törvénymódosítás az úgynevezett bázisszállások fogalma alatt vezette be a hajléktalan emberek sátras elhelyezését, vagyis azt az általános minimális ellátást, amelyet a fedél nélkülieknek biztosítani kell. A sátrat, amit a bázisszálló jelöl megoldásként, most szociális munkások használnak, krízishelyzetekben, életveszélyben lévők megmentésénél.)
– Az, hogy ez törvényben szerepeljen, rendkívül káros, és egy olyan elfogadhatatlan minimum, ami a lehető legrosszabb üzenetet hordozza – magyarázza a volt biztos. Vecsei Miklós, aki most a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke is, a kormánynak végzett munkájáról kezd mesélni. – Akár kompromisszumok árán is törekedtem arra, hogy konszenzus legyen a szakma és a hatalom között, de a hajléktalankérdés nem engedi meg, hogy „vonaglások” legyenek benne. Meg kellett értenem, hogy a hatalomnak látható eredményekre van szüksége, miközben igyekeztem elfogadtatni, hogy megértés és türelem nélkül nem megy semmire – sorolja távozásának okait.
– A hajléktalanság mint életveszély közeli állapot a legsúlyosabb bélyeg a társadalomra nézve, de nem jutottunk el odáig, hogy társadalmi betegségként kezeljük – mondja Vecsei, aki szerint a szállás nélküliek, a szenvedélybetegek mindig látható jelek, a szemünk előtt élő tömegek, végtelen nyomorban.
Országosan mintegy harmincezerre becsülik a hajléktalanok számát, közülük csaknem nyolcezren élnek a fővárosban. Budapesten a szállást biztosító hajléktalanellátó intézmények (az egyházakat és a civil segítőket beleértve) azonban legfeljebb ötezer főnek tudnak segíteni, több százan élnek tehát erdőkben megbújó kalyibákban, alszanak aluljárókban, éjszakáznak pályaudvarokon, elhagyott laktanyákban, gyárépületekben, hajtják fejüket álomra kapualjakban, padokon, a rideg aszfalton, időjárástól függetlenül.
Akinek „nincs embere”
A hajléktalanság lelki hátteréről szólva Vecsei Miklós párhuzamot von a szerelem érzésével. – A legtöbben átéltük már a mély szakadékba zuhanás élményét, a reménytelenséget, amikor csak kapálózik az ember, várja a segítséget, de az nem jön. Hasonlóan ahhoz, amikor elhagy bennünket az, aki az életet jelentette egy szerelemben, és utána csúnyának, rossznak érezzük magunkat – fogalmaz. – Aki átélte az önmaga és mások előtti megszégyenültségét, aki tudja, hogy bármilyen erős is, legtöbbször mégsem saját magát húzta ki a mélységből, az valamennyire el tudja képzelni, hogy milyen, ha soha sehol „nincs embere”.
Hirtelen eszembe jut egy alig fél órája elhangzott mondat. – Ő itt a feleségem – avat be az aluljáróban ácsorgó pár férfi tagja, amire a kopott kabátjába kapaszkodó nő huncut mosollyal felel.
– A legtöbb járókelő, nézelődő azt hiszi, érti a problémát, amikor azzal jellemzi a hajléktalan embereket, hogy ők azok, akik nem akarnak dolgozni. Ehelyett azt szoktuk mondani, ők azok, akik nem tudnak már akarni dolgozni – folytatja Vecsei Miklós, aki szerint a „messziről kalapba dobás” mellett vagy ahelyett közelebb kellene merészkednünk. – A hajléktalan ember addig olyan ijesztő, amíg nem ismerjük, ha már tudjuk a nevét annak, akinek pár forintot adunk, kapcsolatot létesítettünk egy embertársunkkal.
– A problémákra akkor mutassunk rá, ha tudjuk a megoldást, ezután pedig sokat kell róla beszélni – a szociálpolitikus ezt tartja az egyetlen megoldásnak. Úgy látja, azok a megoldások érnek valamit, amelyeket a társadalom megért, támogat, s amelyeket nem a politika diktál. A felvetődő gondok orvoslása ugyanis nem csak pénz és intézményi szervezés kérdése, mindamellett a társadalom szolidaritásával nem szabad visszaélni.
– A gazdaság függvénye a hajléktalanellátásra fordítható pénzkeret, a különböző programok, új intézmények, a gazdaságfüggő szolidaritás viszont nem képes helyettesíteni a lélekből fakadó emberi együttérzést – mondja búcsúzóul Vecsei Miklós, majd visszasétál a Nyugati téri aluljáróba.
A hatalom eszközei
A kormány ez év májusában kérte fel a szakmát, hogy dolgozzon ki átfogó stratégiát a hajléktalanellátás fejlesztésére. Ennek nagy ívű célkitűzései között szerepel, hogy az utcán élő hajléktalanok számát 3000-rel csökkentik, 3500 fő számára a foglalkoztatáshoz kötött önálló lakhatást alakítanak ki 2013-ig. Ami a rövid távú elképzeléseket illeti, a jövő évi tervek arról szólnak, hogy a kormány támogatja a foglalkoztatást, a lakásbérletet, ötszáz lakást biztosít, és többek között korszerűsíti a menedékhelyeket.
A települések többségére jellemző, hogy azokon a helyeken, ahol egy kézben van a hajléktalanellátás, általában kevesebb hiányosságról beszélhetünk.
Sopron fideszes polgármestere azt meséli, nem olyan rossz a helyzet, ha a hajléktalanságról kell átfogó jellemzést adni. – Nincs olyan sok hajléktalan, ellátásukat pedig mindeddig meg tudtuk oldani – mondja Fodor Tamás. A helyiek szolidaritását ecseteli, amikor arról beszél, Sopronban nem jellemző, hogy megfagy valaki az utcán. Az önkormányzat megkurtított állami finanszírozását firtató kérdésünkre kifejti: szinten kell tartani a fennálló állapotokat, akár anyagi átcsoportosítással, máshonnan kell kigazdálkodni, mert ha kiengedik a problémát az utcára, akkor a közvélemény fogja kikényszeríteni a megoldást.
Ezzel szemben Budapesten szétszaggatott ellátásról beszélhetünk, ami legalább három-négy kézben van. A szociális szolgáltatások jó részét pedig olyannyira lefaragták az idén, hogy még a szolidaritással leginkább átitatott karácsonyi ételosztás anyagi hátterét is megszüntette a főváros.
Hazafelé sétálva a szolidaritás éjszakájáról a Kálvin téren a megszokott sarokban, a megtűrt matrac hiánya tátong, a hideg pedig sietőssé teszi a járókelők lépteit.
orosz-ukrán háború
Lavrov vészjósló üzenetet küldött a NATO-nak
