Szegény magyar társadalmi elit

 O L V A S Ó

Kedves írók, költők, nincs min siránkozni, megvan az új alkotói életpályamodell! Be kell állni szocialista EP-képviselőnek, s akkor garantált a megélhetés, a szabadidő, a brüsszeli eső biztosítja a búbánatos alaphangulatot, valamelyik jelentősebb könyvkiadó pediglen azt, hogy karácsony előtt kemény borításban, nagy dérrel-dúrral megjelenjen az a bizonyos évi egy regény.
Lám, Lévai Katalin sem adja fel, bolond lenne, ha egyszer akad elegendő lúzer, aki a valódi szabadságjogok híján hangoztatott elvecskéktől várja sorsa jobbra fordulását. Lelkesen bólogat is, ha arról olvas, hogy csak a meleg férfi a jó férfi, a többi meg szörnyeteg, vagy hogy nem szabad balkánozni, mert az is rasszizmus ám! Észre sem veszi közben, hogy a politikus asszony legfrissebb, Vörös szőnyeg című dolgozatában mi mindent adagol be neki a tápanyagban szegény emberi jogi koszt mellé.
Vegyük csak a 98. oldalon kezdődő villamosmegállós jelenetet: „Az emberek lökdösődtek és tiporták egymást kint és bent egyaránt. Akik már nem tudtak befurakodni az üvegtető alá, csőcseléknek neveztek mindenkit, akire éppen nem zúdult rá a vihar.”
Ebben a két mondatban igen sok a talány. Felmerül például, hogy képviselő asszony igen régen utazhatott tömegközlekedési eszközön errefelé, és ezért nem tudja, hogy a villamosozó, buszozó, vonatozó emberek esőben, hóban, legalábbis amíg nem jön a járgány, némán, leszegett fejjel tűrnek, mint a birkák. Gyanítható persze az is, hogy a miniatűr életkép inkább a két többé-kevésbé karrierista főhős találkozását alapozza meg szociológiailag, jelentése pedig ez: az emberek azért tülekszenek a rendszerváltás óta, hogy ne szakadjanak le anyagilag, társadalmilag, de a helyek száma véges, és aki kiszorul a biztonságos helyzetből, csúnyákat mond arra, aki rendre megússza a viharokat. Tudjuk, hogy Brüsszel messze van, de azért illene tudni, hogy csőcselékezni nem a jóból kiszorultak szoktak, hanem akik bentről féltik a biztonságukat a harciasabb leszakadóktól.
Ebben a viharban és ebben a megállóban találkozik egymással egy sikeres, tehetséges színésznő és egy nős politikus, és szeretők lesznek. A nagyon karrierista politikus a politikát és két évtizede mögötte álló feleségét választja végül, nem a kezelhetetlen és alkoholista színésznőt. A színésznő pedig öregszik, a kritikusok nem értenek semmihez, és hülyeségeket írnak róla.
Mit üzen hát ezúttal Lévai Katalin az ő lúzerközönségének? Azt üzeni nekik, hogy továbbra is maradjanak nyugton, fosszák ki magukat becsülettel napról napra lelkileg és szellemileg, ne utálják, hanem inkább nagyon szeressék és sajnálják azokat, akik betörtették magukat a biztonságba, mert lám, ők sem boldogok, nagyon kell nekik harcolni azért, hogy emberek tudjanak maradni, meg fel tudjanak nőni, és maradjon a karrier is, és nem biztos, hogy sikerül.
Igaz, hogy lúzernek lenni sem feltétlenül olyan jó. De lúzer és lúzer közt is van különbség. Megdöbbentő például, hogy a színésznő gangszínházi gyerekkorát, a bérházi miliőt, az ott élő egyszerű emberek világát milyen rideg színekkel, élettelenül, elnagyoltan, durván, csaknem ellenszenvvel adja vissza a történet, pedig állítólag az a rész önéletrajzi ihletésű.
De vannak másmilyen lúzerek is, napjaink Lévai Katalinjának kuncsaftjai. Az ő lecsőcselékezéstől való félelmük, az ő szilárd lúzerhitük a garancia arra, hogy az egyre dekadensebb (vesztét érző?), a valódi emberi szabadság képviseletében ellenérdekelt magyar balliberális társadalmi elit még elsajnálgathatja magát egy ideig viharvédett tetői alatt.
(Lévai Katalin: Vörös szőnyeg.
Alexandra Kiadó, 2007, 2499 Ft)