Nagyon régen, az azóta Atlantisszá vált Jugoszláviában élt egy Lepa Lukity nevezetű, sokat próbált műnépdal-énekesnő, akit magyarul Lukity szépasszonynak lehetne nevezni. Népszerűségét számos tévéinterjú növelte és igazolta, s az egyik beszélgetés során megkérdezték tőle, ki a kedvenc írója. A hölgy zavart mosollyal válaszolta, hogy sok írót kedvel, de leginkább talán Tolsztojevszkijt.
Ez a családi kedvenccé vált történet jutott eszembe néhány hete, amikor egyik tisztes, ősz hajú honatyánk azzal a lehetőséggel került reflektorfénybe, hogy nem szavazza meg a kormány társadalombiztosítási törvényét. Amikor azt kérdezték, mi lehet a kimenetele a szavazásnak, a honatya szerényen felelte: „Hát, kérem, nem vagyok én Notredámusz.” Nos, a Notredámuszok napja mégis eljött, s a törvényt hiánytalanul megszavazta a parlament. Utolsó lehetőségként mindenki abban bízott, hogy Sólyom László Alkotmánybírósághoz utalja a törvényt, s jól érzékelhető a csalódás – furcsamód minden oldalról –, hogy elnökünk „csak” a Tisztelt Ház elé utalta vissza a dokumentumot. A sajtó – többek között a Magyar Nemzet január 7-i száma is – úgy értelmezi, Sólyom úr „megkegyelmezett” a baloldalnak.
A döntésnek azonban lehetséges más értelmezése is. A szavazás előtt ingadozó – ezért néhány napra hőssé avanzsált – honatyáink és honanyáink az ülésteremből kilépve úgy magyarázták gombnyomásukat, hogy az ülés előtt kormányelnökünk elbeszélgetett velük. Volt, aki arra hivatkozott, hogy megfenyegették, volt, aki úgy nyilatkozott, hogy meggyőzték a kormányelnök szavai, s volt, aki egyszerűen kibújt a szavazás alól. Ezek a képviselők, ha Sólyom úr Alkotmánybírósághoz küldi a törvényt, s az Alkotmánybíróság elutasítja azt, Isten és ember (értsd: kormány és választópolgár) előtt tisztán álltak volna: kényszer hatására cselekedtek, vagy megtévesztés áldozatai lettek. Az utóbbi annál hihetőbb lett volna, mivel mindenki tudja, hogy a törvény szövegét teljes egészében egyetlen képviselő sem ismerte.
Nos, én úgy értelmezem, Sólyom úr nem volt hajlandó felmenteni e tisztes urakat és hölgyeket. Azzal, hogy visszautalta a törvényt a parlament elé, időt és lehetőséget adott a képviselőknek, hogy gondolkodjanak, tájékozódjanak, de leginkább olvassanak, s immár ennek birtokában újra gombot nyomjanak. Vagyis erősítsék meg, vállalják fel a szándékukat s Isten és/vagy ember előtt, arccal és névvel szignózzák végső, egyik oldal felé mindenképpen kényelmetlenné válható döntésüket. Gombnyomásuk így végső soron saját sorsukról való döntés is: a kormányfőnek óhajtanak-e kedvében járni, vagy polgármesterként, politikusként, pártfunkcionáriusként a saját szavazóiknak. Mert a kettőt igen nehezen lehet már összhangba hozni.
Meg sem írtam volna azonban mindezt, ha nem érintené az irodalmat. Victor Hugo Quasimodója A párizsi Notre-Dame című regényben mélyen érző, de öntudatlan, felelős cselekvésre képtelen szörnyeteg, míg Nostradamus csodálnivaló filozófus és látnok volt. Alakjukat összegyúrni többféle módon lehet, a játék, ha az lenne, tetszene, mint ahogy Tolsztojevszkij is tetszett annak idején. Azonban itt, most, így, velük, nincs kedvem játszani.
Hász-Fehér Katalin
Szeged
Raúlhoz hasonlítják, „betegnek” tartják – íme, a Real Madrid legújabb csodafegyvere
