A bús férfi panaszai

Közjegyzőhöz kellett mennem egy céges pályázat ügyében harminc napnál nem régebbi aláírási címpéldányért. Sokáig elég volt az eredeti címpéldány, azt fénymásolgattuk; ám az állam egyre gyanakvóbb: igyekszik már a kezdetek kezdetén kiszűrni a visszaéléseket. Még meg is hatódna az ember ekkora gondosságon, hogy a hivatal így vigyáz a közpénzekre, ha nem tapasztalnánk nap mint nap, hogy a tűzhöz közel állóknak, Micimackó barátainak és üzletfeleinek, a politikai csókosoknak számolatlanul szórják az adóforintokat ostoba tanulmányokra, kamuprojektekre, szemérmetlen költségtérítésekre. Nagyapám mondta mindig: fiam, mindenki magából indul ki. Talán arra gondolnak ott az agytrösztben, hogy ha ők minden lehetséges módon lopnak, csalnak és sikkasztanak, az adófizető polgár is nyilván ezt teszi. A közjegyzők meg bizonyára jutalékot fizetnek a hirtelen megnövekedett forgalomért.
Az irodában azzal kellett szembesülnöm, hogy január elsejétől suba alatt szép új internetes nyilvántartási gyakorlatot vezetett be a kormányzat. Talán el voltak foglalva a hebehurgya kormányzatinegyed-projekt lemondása körüli nyelvpolitikai gondokkal (állítsátok meg Arturo Uit, vagy állítsátok le?), ezért felejtették el az orrunkra kötni. A szisztéma lényege, hogy a közjegyzőnek minden egyes ilyen iratkiadásnál kötelező lekérdeznie az internetes nyilvántartásból a kérelmező adatlapját. Nem a cégadatokat tehát, hanem a természetes személy összes nyilvántartott adatát. Utóbbiak szép számmal vannak, két nyomtatott oldalt töltenek meg. Nézem a kinyomtatott fényképemet meg a féltve őrzött adataimat: még azt is tudják rólam, hogy hol laktam Debrecenben a rendszerváltozás előtt, amit lassacskán már magam is elfelejtek. Ha kreatív elmék jó asszociációs készséggel, de sanda szándékkal veszik kézbe az adatsort, sokat tudnak nekem (vagy bárki másnak) kellemetlenkedni.
Az új rendszer lényege nem a lekérdezési díj (habár elég gyakran csörren a pénztárgép), hanem az, hogy míg a közjegyzőknek minden alkalommal kötelező a lekérdezés, az ügyvédeknek viszont lehetséges. Magyarán: hozzáférésük van. A közjegyzőket eminens érdek fűzi a titoktartáshoz, féltik kiválóan fizető praxisukat – ügyvédből viszont tízezernél több van Magyarországon, s magam is ismerek közülük olyanokat, akik a sötét oldalon állnak. Előttük nyitott könyv az életem, az életünk. Történt ez az adatkezelési forradalom abban az átmeneti periódusban, nagypolitikai vákuumban, mikor a pártok marakodása miatt már nincsen és még nincsen legitim adatvédelmi biztos. A harcos jogvédők, hivatásos liberálisok pedig, akik szétgörcsölték magukat a személyi szám alkotmányellenességén, sőt az orwelli antiutópia megvalósulásaként festették fel, ha az (orbáni) állam adatbázisokat merészelne összekapcsolni, most nyilván mással vannak elfoglalva: talán épp tanulmányokat írnak a kormányzat megbízásából Az internet szerepe az információs hatalomkoncentrációban címmel.
Gyanakvó polgárként, aki kevéssé van meggyőződve a virtuális globalizmus honi változatának tisztességes szándékai felől, vigaszért inkább a múlt századi költőhöz fordulok. Kosztolányi Dezső írta egy világgal ezelőtt A bús férfi panaszaiban: „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak. / Nem az enyém már a kezem, a lábam / és a fejem, az is csak egy adat. / Jobb volna élni messze sivatagban, / vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt, / mivel beírtak mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak.” Azóta Könyv helyett Internet van, zsíros föld helyett viszont inkább sivatag. S ha panaszkodunk, elmehetünk a búsba.