A pontosságról és a tévedés jogáról

Tiszteletlenség lenne Romsics Ignáccal vitába keverednem. Messzemenőkig el kell tőle fogadnom, hogy a szakmaiság legelemibb kritériuma a pontosság. Be kell ismernem, inkriminált cikkemben ez ellen egy helyütt – teljes mértékben véletlenül – vétettem. Éppen azért, mert meghökkentett a Népszavának adott interjújában közölt adat, utánanéztem. Elkövettem azt a hibát, hogy könyvében nem olvastam végig azt a szakaszt, amelyben az ellenforradalom vérengzéseit sorolja fel. Másik állításomat, miszerint „az ötvenhat és a rendszerváltás közötti időszakban is erősen korlátozott volt az elitbe jutás lehetősége”, nem hinném, hogy pontosítanom kellene, mert maga Romsics Ignác erősíti meg, hogy a mobilitás gyorsaságának megítélése nem egyértelmű.
Sajnálattal fogadom, hogy Romsics Ignác válaszában csak erre a kérdésre tér ki részletesen. Továbbra is erős a hiányérzetem amiatt, hogy amikor a huszadik századi Magyarország eredendő bűnéről, az elit sorozatos lefejezéséről beszél, említést sem tesz a malenykij robotra hurcoltakról, a sváb kitelepítettekről, a határon túlra kényszerített magyarok millióiról, a Rákosi-rendszert elintézi azzal, hogy „a kommunisták nyírták egymást”, a rendszerváltás utáni időszakot pedig úgy láttatja, mintha a korábbi időszakkal egyaránt leszámolt erők egyenlő küzdelme lenne.
Tévedésemet még egyszer elismerve véleményemet is meg kell ismételnem. Romsics Ignác a huszadik század rémtetteinek számbavételekor a baloldali vétkekkel szemben sokkal elnézőbb volt a Népszava január 4-i számában, mint a jobboldaliakkal, így ezzel az interjúval – akarva-akaratlanul – a baloldali interpretációnak kedvezett.
Novák Miklós

Úgy illik, hogy a könyveivel és különösen rövid, néhány mondatos nyilatkozataival kapcsolatos kritikákra a szerző ne válaszoljon. A Magyar Nemzet január 12-i számában megjelent írás, amely a Népszava január 4-i számában közölt interjúmmal foglalkozik, mégis megszólalásra késztet. A Novák Miklós által jegyzett Versengő interpretációk című cikkben ugyanis két pontatlanság, illetve téves állítás is szerepel.
A szerző idézi interjúmnak azt a mondatát, amelyben azt állítom, hogy a „fehér tollasok”, vagyis Horthy különítményesei 1919–1920-ban „több mint ezer emberrel végeztek”. Majd szembeállítja a Magyarország története a XX. században – először 1999-ben megjelent – munkám azon mondatával, mely így hangzik: „Az év végéig (értsd: 1919 végéig – R. I.) és 1920-ban meghozott halálos ítéletek száma mintegy száz, a ténylegesen kivégzetteké pedig 74 volt.” A két állítás közötti ellentmondást, amelyet „meghökkentőnek” nevez, Novák Miklós úgy oldja fel, hogy vélelmezi: az interjúban nyilván újabb kutatási eredményeimről számoltam be. Nos, szó sincs erről! Ugyanazon az oldalon (az 1999-es kiadásban 132.), ahonnan az idézett mondatot vette, ugyanis egy másik is szerepel. Ez így szól: „Áldozataik (értsd: a különítményesek áldozatainak – R. I.) száma több mint ezerre, sőt valószínűsíthetően közel kétezerre tehető.” A két közlést, amelyek közül az első a magyar bíróságok által halálra ítélt, illetve ténylegesen kivégzettek számára, a második pedig a különítményesek által önkényesen, minden bírósági ítélet nélkül felakasztottak és halálra kínzottak számára vonatkozik, mindössze néhány sor választja el egymástól. E tárgyban újabb adatok 1999 óta nem kerültek elő. Ezért legutóbbi könyvemben, amely egyébként az inkriminált interjúhoz az ugródeszkát szolgáltatta, s melyet cikke szerint Novák is ismer, ugyanezek az adatok szerepelnek: 74 bírósági ítélet által kivégzett személy és „1000–1500” önkényesen, a különítményesek által kivégzett áldozat (A 20. század képes története, Bp., 2007, 213. p.).
Novák Miklós másik pontatlansága vagy legalábbis megkérdőjelezhető állítása így szól: „Az ötvenhat és a rendszerváltás közötti időszakban is erősen korlátozott volt az elitbe jutás lehetősége.” Igen, a Rákosi-korszakhoz képest, amikor szakmunkásból egyik napról a másikra gyárigazgatóvá, úri szabóból pedig a politikai rendőrség főnökévé lehetett válni, kétségkívül korlátozott volt. Az 1960-as évektől a vezető állások betöltéséhez ugyanis erre kevésbé volt elegendő az alacsony származás és a politikai lojalitás. A szakértelem is megkívántatott. Az agronómustól és a tanártól éppúgy elvárták az egyetemi vagy főiskolai végzettséget, mint a pártelit újabb nemzedékeitől. Gondoljon csak a szerző Pozsgay Imrére, Romány Pálra, Szűrös Mátyásra vagy akár Berecz Jánosra. Statisztikai adatokat citálva: a mobil személyek aránya a férfiak esetében az 1930-as 37 százalékról az 1960-as évek közepére 59 százalékra, 1981-re pedig 70 százalékra, a nők esetében pedig 48 százalékról 59, majd 73 százalékra emelkedett. Ennek következtében a vezető és értelmiségi réteg (az összlakosság mintegy tíz százaléka) kétharmad részben már az 1960-as években fizikai foglalkozású családok gyermekeiből tevődött össze. Ezek az arányok az 1970-es években is megmaradtak. Én ezt nem „korlátozott”, hanem nagyon is gyors és ezért számos negatív következménnyel is járó elitcserének, illetve mobilitásnak nevezem. Ha korlátozott mobilitásra, illetve „fékezett” elitcserére keresünk példát újabb kori történelmünkből, akkor nem a Kádár-korszakra, hanem sokkal inkább a Horthy-korszakra kell gondolnunk. Abban az időszakban ugyanis a társadalom felső nyolc–tíz százalékának gyermekei adták a felső fokon tanulók 65 százalékát, a társadalom mintegy harmadát kitevő szegényparasztságé pedig mindössze egy-két százalékát. Napjainkban ismét ehhez hasonló helyzet kezd kialakulni.
Novák Miklóssal egyetértünk abban, hogy a történelmi interpretációk versengése a szakmaiság keretein belül nemcsak természetes, hanem kifejezetten üdvözlendő. A szakmaiságnak azonban kritériumai vannak. Ezek közül az egyik legelemibb a pontosság. Ez ellen lehet véteni véletlenül vagy tudatosan. Az első bocsánatos bűn, amely valamennyiünkkel megesik. A másik viszont olyan vétség, amelyre nincs feloldozás. Az adatok tudatos ferdítése és a tendenciózus idézési technika nem a történészek, hanem a manipulátorok eszköztárához tartozik. Biztosra veszem, hogy Novák Miklós tévedései nem a második, hanem az első kategóriába tartoznak. Indokolt azonban, hogy erről ne csak ő, hanem olvasói is tudomást szerezzenek.