A Postabank eltapsolt milliárdjai

Kilenc éve, 1999 elején az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet, valamint az Állami Számvevőszék együttes feljelentést tett a Postabank vezetése ellen számviteli fegyelem megsértése, gazdasági adatszolgáltatás elmulasztása, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés, gazdasági társaság vezető tisztségviselőjének visszaélése, csalás, sikkasztás és orgazdaság bűncselekményének gyanújával. A feljelentés szerint a Postabank különböző átcsoportosításokkal tartotta fenn a működőképesség látszatát. A pénzintézeti törvény előírásai szerint ugyanis a bankoknak céltartalékot kell képezniük kétesnek bizonyuló kihelyezéseik után. Azonban a Postabank ezt a tartalékot alacsony alaptőkéje miatt nem akarta (vagy nem tudta) létrehozni, ezért hazardírozni kezdett. Princz Gábor jogilag függetlennek minősülő társaságokat alapított, és ezeknél tüntette el a kétes hiteleket. A trükk az volt, hogy a pénzintézet követeléskezelő társaságokat alapított (Modus A, Modus B, Modus C stb. néven, összesen kilenc darabot), amelyek a Postabank által biztosított hitelből „megvették” a rossz adósságokat. Így azok formailag kikerültek a bank mérlegéből, nem kellett tehát utánuk céltartalékot képezni. Igaz, egy évvel később a Modusok is rossz adóssá váltak, hiszen nem tudták behajtani a tartozást, és így a hitelt sem fizethették vissza, ekkor azonban egy újabb Modus-társaság újabb postabankos hitelből megint felvásárolta az előbbi Modus tartozásait, vagyis jogilag ismét egy „jó adóshoz” került a követelés.
Hasonló szerepet kapott a cég életében az utolsó időkben felvásárolt PK Bank, valamint a Dunaholding is. E görgetett kozmetikázások mögött természetesen egyre mélyült a gödör: az 1998-as végső lebukás időszakában már 85 milliárdos eltitkolt kinnlévőségre bukkantak az ellenőrök. Szintén kozmetikázó szerepük volt az ingatlanbefektetéseknek. Könyvvizsgálók szerint a bank azért tartott szokatlanul nagy ingatlan vagyont, mivel ezek értéke nehezen forintosítható.
Azonban a hiány eltussolásához szükség volt a bankvezető által kiépített kapcsolati hálóra is. A Postabank számos fontos személyiséget támogatott a kilencvenes évek közepének társadalmi és politikai elitjéből. Írók és zenészek mellett a legprominensebb név Horn Gyula akkori miniszterelnök volt, akinek remetehegyi úszómedencés villáját szintén a Postabank egyik vállalkozása építette. E befektetés különösen jól kamatozott: banki körökből származó értesülések szerint a miniszterelnök előbb Bokros Lajosnak tiltotta meg, hogy csökkentse a Princz kezében összpontosuló hatalmat, később pedig a Medgyessy Péter által követelt átvilágításokat is megakadályozta. Az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet csupán Hornék 1998-as bukása után merte elindítani a botrányos eredményt hozó KPMG-vizsgálatot.
Princz Gábor támogatta a rendőrséget is: a Teve utcai új központ felépítésének 6,8 milliárdos számláját például a Postabank előlegezte meg, amiért cserébe a pénzintézet csupán nagyrészt lepusztult ingatlanokat kapott. Éppen ez indokolta, hogy az ügyészség a szokásosnál is erősebben kézben tartotta a Postabank-vezetők elleni nyomozást.
1998-ban kirobbant az úgynevezett VIP-listás botrány. A listán szereplő kedvezményezettek az átlagosnál lényegesen alacsonyabb kamatra kaphattak hitelt, miközben betéteik a szokásosnál jobban kamatoztak. Számos szocialista politikus (Nagy Sándor, Sándor László, Csiha Judit, Rubicsek Sándor), illetve az MDF-es Herényi Károly mellett a kedvezményezettek között feltűnt Mester Ákos, a 168 Óra főszerkesztőjének, valamint az azóta a másik nagy bankbotrányban, a K&H-ügyben gyanúsítottként szereplő Forró Tamásnak, a Nap-kelte exműsorvezetőjének neve. A Postabank segítette Szekeres Imre feleségének szállodaalapítását, és több közös ügylete volt Máté László egykori MSZP-pénztárnokkal: a Budai Hengermalom megvásárlásakor fizetett 2,6 milliárd forintos hitelt azóta sem tudta visszaszerezni a pénzintézet.
Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) vizsgálata azt állapította meg, a Postabank Princz-féle vezetése „többéves folytatólagos törvénysértő tevékenysége következtében 1998. évre a bank vesztesége 135,4 milliárd forint lett”. – A veszteséget és ennek következtében az elkerülhetetlenné váló konszolidációt a bankvezetés hibás, gyakran szabálysértő, gazdaságilag megalapozatlan kockázatot vállaló döntései okozták – állt a jelentésben. Az ÁSZ szerint 1997-re a nem kamatozó pénzeszközök állománya elérte a mérlegfőösszeg egyharmadát, ezt pedig egyetlen bank sem képes elviselni. Már 1996-ban 10,5 milliárd pénzintézeti költséget nem fedezett a kamatkülönbözet, ez 1997-ben 17 milliárd, 1998-ban pedig 13 milliárd volt.
A veszteségek elfedéséhez üzleti partnereket keresett és talált Princz Gábor, persze ezek megkérték az együttműködés árát, a bank kétes követeléseit és befektetéseit ezeknek a partnereknek értékesítette sokszor úgy, hogy a vételárat is a bank adta hitel formájában. Gyakran hitelképtelen ügyfeleknek is hiteleztek, cenzúrabizottságok nem működtek, Princz Gábor korlátlan, önálló döntés-felülvizsgálati jogosultsággal rendelkezett. A bankvezetés időnként egész egyszerűen elengedte a kamatot: 1997-ben 1,2 milliárdot, 1998-ban 1,6 milliárdot a kedvezményezett féltucatnyi cég számára. A hitelek 60 százalékánál előbb döntötték el, hogy nyújtják, mint ahogy elkészült volna a döntés-előkészítő anyag, vagyis a kockázat elbírálása helyett a döntés után papírozták le az ügyletet. A bank fő sajátosságává vált, hogy nullaszázalékos kamatra helyezett ki hiteleket. 1996-ban már tízmilliárd forint kamatveszteség keletkezett a „kedvezményes” nulla kamatozású hitelekből. 1997-ben a nullaszázalékos kamatozású hitelek állománya 57,9 milliárd forint volt – mutatott rá a számvevőszék vizsgálata.