Áru az egészség?

Az Európai Bizottság egyes tagállamok és európai parlamenti képviselők tiltakozása miatt elnapolta az egészségügyi piac továbbfejlesztésére vonatkozó javaslatát. Maga a javaslat arról szólt, hogy az uniós polgároknak legyen joguk arra, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat más országokban is igénybe vegyék, mint ahova a biztosításuk szól. Korábban ezt a javaslatot Egészség és fogyasztóvédelem címmel nyújtották be az Európai Parlamentnek (EP), de akkor sem arattak vele túl nagy sikert. Most – többek között – Svédország, Dánia, Finnország és Hollandia jelezte, hogy a bizottság javaslata elfogadhatatlan számukra, mindenekelőtt azért, mert aláássa nemzeti egészségügyi rendszerüket. Az Európai Szocialista Párt elnöke, Poul Nyrup Rasmussen szintén aktívan lobbizott a javaslat ellen: „Ha a bizottság ezt a javaslatot a jelenlegi formájában bocsátja közre, akkor az néhány tagállamban politikai káoszt kelthet abban a politikailag igen kritikus időszakban, amikor az új uniós szerződést kell ratifikálni, és amikor fel kell készülni a 2009-es európai parlamenti választásokra.” Rasmussen attól fél, hogy a javaslat körül kibontakozó vita alááshatja a népszavazáson korábban elutasított alkotmányt helyettesítő új európai egyezmény elfogadását.
Első látásra érthetetlen, hogy az európai polgár miért tiltakozna egy olyan javaslat ellen, amely csupa új jogokat és – mint ahogy a bizottság által 2007 októberében kibocsátott Fehér könyv mondja – az egyenlőségen, szolidaritáson és jó minőségű ellátáson alapuló egészségügyi ellátást kínál neki. Sajnos azonban az európai polgár az elmúlt két évtizedben megtanulta, hogy a reformokról, új jogokról szóló kenetteljes beszédek és írások mögött ténylegesen a második világháború után kialakított jóléti állam felszámolása áll. Az állampolgári jogokat és szociális alapértékeket hangsúlyozó javaslatok a gyakorlatban a multinacionális tőke érdekeit szolgálják. Emellett a lóláb is kilóg. Az európai polgár mára már tisztában van azzal, hogy az olyan mondatok, mint az idézett Fehér könyvben lévő „az egészségügy egyre inkább betegközpontú és egyénre szabott” lesz, a gyakorlatban azt jelentik, hogy mindenki csak olyan betegséget „engedhet meg magának”, amelynek kezelésére pénze van. Markos Kyprianou egészségügyi biztos pedig egészen nyíltan arról beszél, hogy az egészségügyi szolgáltatásokra is az unió belső piacainak szabályait kell alkalmazni.
Az egészségügyi piacért megindult háború mögött a következő okok állnak. A termelékenység az ipari tevékenységekben sokkal gyorsabban nő, mint a szolgáltatásokban, különösen az egészségügyi szolgáltatásban. Ez azt jelenti, hogy az iparban arányaiban egyre kevesebb, a szolgáltatásokban pedig egyre több embert foglalkoztatnak, ennek következtében a GDP relatíve csökken az iparban, és nő a szolgáltatásokban. A tudomány fejlődése az egészségügyben árrobbanást idézett elő, és ezt tetézi még az európai társadalom elöregedése, ami mind-mind azt jelenti, hogy az egészségügy egyre nagyobb helyet foglal el a GDP-ben, vagyis az egészségügyben pénz van. Ennek hasznára tart igényt a multinacionális tőke, és ezt a célt szolgálják az állampolgárok érdekeire hivatkozó, valójában azonban a nemzetközi tőke profitérdekeit kiszolgáló bizottsági javaslatok. A „szocialista” Nyrup Rasmussen sem az egészségügy piacosításának embertelensége miatt tiltakozik, hanem attól fél, hogy a bizottsági javaslat körül kibontakozó vita megakadályozhatja annak az új egyezménynek az elfogadását, amelyet azért találtak ki, hogy a polgárok által egyszer már elutasított alkotmányt újból ráerőltessék Európára. Elgondolkodhatnak azon, hogy a valóságban mit is jelent az a szó, hogy „demokrácia”, és hogy mit képviselnek azok a politikusok, akiket az európai szociális modell megvédése érdekében küldtek az EP-be.