Sokat tudunk az elmúlt századról, de az idő múlásával ez egyre inkább könyvekből nyert tudás lesz. Talán egy beszélgetés önnel lassítja ezt a folyamatot. Könyvei, történeti elemzései mellett olyan személyes és családi emlékei vannak a huszadik század eseményeiről, amelyek árnyalják, sőt néha módosítják tudásunkat a két világháború közti történelemről. Teleki Pál külpolitikájáról írt könyvében fölhasználta édesapja személyes közléseit is. Hogyan került kapcsolatba édesapja Telekivel?
– Mivel édesapám képviselőházi alelnök és felsőházi tag volt, így személyes kapcsolatban állt Teleki Pállal, jól ismerte Bethlen Istvánt is. Huszonnyolc éven át egyetemi tanár volt, főként agrárpolitikát és gazdaságtörténetet oktatott. 1937-ben lett a felsőház tagja, Bethlen tanácsára Horthy Miklós nevezte ki. Nagyapám mérnökként Vásárhelyi Pál mellett dolgozott a Tisza-szabályozásnál. Apám elvégezte a budapesti és a berlini – Humboldt – egyetemet, számos könyvet írt, elsősorban a magyar mezőgazdaságról. Engem a gödöllői premontreiekhez írattak, kiváló oktatásban részesültem. Szomorú esztendőben: 1944-ben érettségiztem. Az iskolákat bezárták, mert féltek a légitámadásoktól. Ballagásunk sem volt. Amikor 1913 táján, Tisza miniszterelnöksége idején a Mezőségben rendkívüli módon megnövekedtek a román földvásárlások, apámat Erdélybe küldték a helyzet tanulmányozására. Ott ismerkedett meg Bethlen Istvánnal és Teleki Pállal. Az első világháború alatt az akkor megalakult gazdasági tanács élére került, amely a hadsereg élelmezését szervezte. 1918-ban egy napig földművelésügyi államtitkár volt gróf Hadik János október 30-án megalakult kormányában. Október 31-én kitört az őszirózsás forradalom, a Hadik-kormányt IV. Károly botor módon elbocsátotta, és kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnöknek, aki aztán rögtön meg is döntötte a Monarchiát… 1919-ben a kommunisták állami gazdaságokat akartak szervezni. Apám ezt a gazdaszövetség elnökeként ellenezte, szerinte ez tönkretette volna a gazdaságot. Ekkortájt Szamuely Tibor és Korvin Ottó járták fegyvereseikkel a vidéket, és számos helyen fölakasztottak jómódú parasztokat. Ez volt a vörösterror, majd következett a választerror, amikor jómódú parasztfiúk és jómódú dzsentrifiúk járták a vidéket, és különítmények élén bosszút álltak. Apám mindkettőt elítélte. És sem a Darányi-kormány idején hozott első, sem a Teleki idején 1939-ben hozott második zsidótörvényt – Rassay Károllyal, Sigray Antallal, Bethlen Istvánnal együtt – nem szavazta meg. Személyes közléséből tudom, hogy Telekinek aggályai voltak a második zsidótörvény beterjesztésével kapcsolatban, akit sajátos módon Bethlen nyugtatott meg azzal, hogy csak terjeszsze be nyugodtan, „három éven belül a hitlerájnak úgyis vége lesz”.
– Bethlen kiváló politikus volt, de ezt nem találta el.
– Senki nem gondolta a második világháborúról, hogy ilyen sokáig fog tartani. Egy kort érdemes mindig úgy is látni, mintha a később bekövetkező események még nem történtek volna meg. Huizinga azt mondta: „A történésznek kutatási tárgyával szemben nem szabad determinista álláspontot elfoglalnia. […] Ha Szalamiszról beszél, akkor még lehetséges, hogy a perzsák fognak győzni.” Más a fénytörése a múltnak, ha a jelenből nézzük, és más, ha a múltat próbáljuk jelenként fölfogni.
– Édesapja tehát a legfelsőbb szintű politikai vezetéssel állandó kapcsolatban állt. Milyen következményei lettek ennek a Rákosi-korszakban?
– Apám megítélését a kommunisták szemében még az is súlyosbíthatta, hogy Jászjákóhalmán tizenöt éven át kereszténypárti képviselő volt, és Mindszenty József hercegprímással igen jó kapcsolatokat ápolt. 1950. december 18-án éjjel tizenegykor beállítottak hozzánk az ávósok. Azt mondták az ajtóban, hogy a Fővárosi Tanácstól jöttek, aztán amikor már bent voltak a lakásban, akkor vették elő az ÁVH-igazolványt. „Professzor úr, egy néhány órás kihallgatásra visszük el” – mondta egyikük. Ehhez képest apám tizenkét évet kapott. Vasúti szabotázsakcióval vádolták meg, a már készülő Grősz-per egyik leágazásában. A kommunisták szerint „reakciós gazdaságpolitikát folytatott”. Apámat a per és a börtönévek nagyon megviselték, hiszen már túl volt a hetvenedik életévén. Háromévi szenvedés után a Mosonyi utcai rabkórházban halt meg 1953 áprilisában. Mi ezt csak 1956-ban tudtuk meg Lukács Bélától, aki a Magyar Élet Pártjának elnöke volt, és egy cellában ült apámmal.
– Nem kaptak értesítést a haláláról?
– Nem. Csak az ítéletről.
– Önnek miért kellett félbehagynia az egyetemet?
– Az utolsó szigorlatom előtt, 1950-ben behívtak, közölték velem, hogy túlléptem a vizsgára jelentkezés határidejét, ami persze nem volt igaz. Apám ekkor már börtönben volt. Csak a hatvanas években, különféle utánajárások révén tehettem le az államvizsgát, ekkor kaptam diplomát.
– Mi volt a munkája az ötvenes években?
– Egy kisebb cégnél triciklis árukihordó voltam. Szocialista karrierem második lépcsőfokán bakelitpréselőként dolgoztam, a forradalmat is ott értem meg.
– Miért csak 1968-ban ment külföldre? Esetleg fölmerült önben korábban is, hogy emigrál?
– Igen, 1948-ban, de apám kérésére maradtam. 1956-ban pedig már nem hagyhattam magára anyámat és a nővérét. Ha keveset kerestem is, mégis én voltam a támaszuk. Amikor Svájcból hazalátogatok, sokszor megyek el taxival a Dembinszky utcai ház előtt, még rajta van a bakelitüzem cégtáblája… 1956-ban én is kimentem a Sztálin-szoborhoz, ahogy társaim, láttam, hogyan döntik le. Sok barátom hagyta el akkor az országot. Köztük az is, akinek emlékére ajánlottam a Kállay Miklósról írt könyvemet, egyébként rokona volt a hajdani miniszterelnöknek. Ő 1956 őszén átúszta a Fertőt, de amikor Ausztriában partot ért, a szíve fölmondta a szolgálatot, ott halt meg a tónál. A forradalom leverése után sokan reménykedtünk az ENSZ-határozatok betartásában, de csak egy darabig… Érdekes módon a Rákosi-rendszert, noha brutálisabb volt a Kádár-rendszernél, ideiglenesebbnek éreztük. 1956 után derült ki valójában, hogy nincs remény a szovjet birodalomból való kiszakadásra. A forradalom leverése után értettük meg, hogy a Nyugat nem kíván változtatni Európa megosztottságán. S nemcsak a katonai segítségnyújtást tagadta meg 1956 szabadságharcában, hanem azokat a diplomáciai lépéseket sem tette meg, amelyek következtében a forradalom leverése utáni véres megtorlás esetleg enyhébb lett volna.
– Hogyan alakult az élete a Kádár-rendszerben?
– Mivel perfekt beszéltem németül és angolul, külkereskedelemmel foglalkozó munkahelyemen jó hasznomat vették. 1968-ban egy amerikai üzletember, kereskedelmi partnerünk meghívott egy italra a Gellértbe. Szóba került Brezsnyev és Dubcek találkozója Ágcsernyőn. Megkérdezte, mi a véleményem, lesz-e eredménye a tárgyalásnak. Némi helyzetelemzés után olyasmit mondtam neki, hogy nem sokat várok a találkozótól, mert bármiben állapodik is meg Brezsnyev Dubcekkel, egy totalitárius hatalom nem fogja megengedni, hogy egy szocialista ország kiszakadjon a birodalomból. Másnap a Külkereskedelmi Minisztériumban ez a texasi üzletember kijelentette, hogy ez a „Mr. Czettler” komoly meglepetést okozott neki. Nem is gondolta volna, hogy egy egyszerű műszaki osztályvezető képes így átlátni a bonyolult szovjet–csehszlovák konfliktus lényegét. Idézte néhány megállapításomat, amelyeket az illetékesek azonnal lejegyeztek, és gondolom, továbbítottak a belügyi szerveknek. A gellértbeli poharazgatás közbeni eszmecserének rám nézve tehát igen súlyos következményei lettek. Éppen küszöbön állt egy hivatalos bécsi utazásom. Volt egy titkárnőnk, aki bár sztálinista volt, valami oknál fogva engem is szerethetett, mert a fülembe súgta: „Jaj, Tóni, az isten szerelmére, tudja, milyen nehezen kapta meg a bécsi útlevelét? A pártszervezet a maga ügyét egy órán át tárgyalta. Magának ez lesz az utolsó külföldi útja.” Hosszas tépelődés után úgy határoztam, kint maradok Bécsben, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Amikor nemrég áttanulmányoztam a rám vonatkozó iratokat a Történeti Hivatalban – megnyugvással vettem tudomásul, hogy nem voltam beszervezve –, megdöbbentett, hogy az anyagok nyolcvan százaléka a disszidálásommal foglalkozik. Jókat derültem a valamikori személyzeti főnököm által adott jellemzésemen, miszerint „Czettler Antal igen passzív, a politika iránt nem érdeklődő ember, de kitűnő munkaerő”. Nyilván saját magát védte. Egyébként ha itthon maradok, engem is bizonyosan megpróbáltak volna beszervezni.
– Édesapjára ügynököt állítottak. A maga remek politikai helyzetelemzését is jelentették a Brezsnyev–Dubcek találkozóról. Mit szól az idehaza még mindig lezáratlan ügynökkérdéshez?
– Nem tudhatjuk, miféle nyomásnak engedelmeskedtek, milyen zsarolásokat voltak kénytelenek elviselni. Nem ítélem el őket. Nem őket ítélem el, hanem a beszervezőiket. A rendszer működtetőit.
– Könnyen boldogult külföldön?
– Sosem könnyű egy idegen országban. Svájcba kerültem, itt ismertem meg második feleségemet, aki kiváló tanácsot adott: ne Zürichben, hanem inkább egy kisebb, vidéki városban próbáljak elhelyezkedni. Így kerültem Bruggba, ma is ott élünk. A Svájci Parasztszövetségnél helyezkedtem el könyvtárvezetőként. Megbízást kaptam egy könyv megírására a svájci paraszti örökösödési jogról. Kapcsolatba kerültem a müncheni magyar intézettel. Tanulmányaimat ők jelentették meg, előadások megtartására kértek föl, többek közt 1956-ról. Egy idő elteltével én is előhozakodtam saját kívánságommal: Telekiről szeretnék könyvet írni.
– Mi vonzotta előbb: a történelem vagy a politika?
– Gyerekkoromtól kezdve mélyen és alapvetően érdekel a politika és a történelem. 1934 nyarán anyámmal Ausztriában nyaraltunk Graz mellett, s rám ott egy kisebb műtét várt. Élesen emlékszem rá, hogy a kórházi sebész földúltan bejött a kórterembe, és azt mondta: Dollfuss kancellárt nemzetiszocialista terroristák meggyilkolták! Azt is megtudtam, hogy a haldokló Dollfuss papot kért, de nem hívtak hozzá. Katolikus fiúcska lévén arra gondoltam: ezek a nácik nagyon gonosz emberek lehetnek, ha még papot sem hívtak Dollfusshoz.
– Miért a jogi karra iratkozott? Miért nem a történész szakot választotta?
– Diplomata akartam lenni. Úgy éreztem, a világ sorsa azon is múlik, hogy kik mekkora fölkészültséggel, milyen elhivatottsággal, célokkal és elvekkel állnak a nagypolitika befolyásolásának szolgálatában.
– Könyveiben nagyon sokszor kifejezetten a diplomáciai tárgyalásokra összpontosít. Eszerint tehát az sem véletlen, hogy mind Teleki Pál, mind Kállay Miklós életpályájából kimondottan azok az esztendők érdekelték, amelyekben kül- és belpolitikájuk leginkább befolyásolta az ország sorsát. Telekinél az 1939 és 1941 közti esztendők, Kállaynál pedig a miniszterelnökségétől kezdve kormányának a német megszállás miatti lemondásáig tartó évek. Úgy tudom, nem kedveli a „hintapolitika” meghatározást…
– Ez a megjelölés a Rákosi-korszakban vált divatossá, nem voltak finnyásak, átvették Sztójay kifejezését, amely pedig semmit sem árul el a lényegről. Ráadásul azt sugallja, hogy Kállay bizonytalan volt, mintha nem egészen tudta volna, mit is akar. Egészen másról volt szó. Kállaynak rendkívül szűk volt a mozgástere, nagyon kevés lehetősége volt a nemzetnek kedvező érdemi lépések megtételére. Akik hintapolitikusnak nevezik, nem veszik észre, hogy Kállay a döntéseit mindig aszerint mérlegelte, hogy mi jó vagy pontosabban mi a legkevésbé rossz a nemzet egészének. Egy túl korai szakítás a németekkel magával hozta volna az ország lerohanását egy még korábbi időpontban. Nem nehéz belátni, hogy az pedig a magyar zsidóság még nagyobb arányú pusztulását okozhatta volna.
– Ez összecseng Márai gondolatával, aki szerint az angol rádió egyfolytában biztatott minket, vállaljunk minden kockázatot, „szakítsunk a németekkel, de nem mondta meg, mi lesz velünk, ha vállaljuk a kockázatot”. Márai azt írja naplójegyzeteiben, „mi tudtuk, ha szakítunk a németekkel, feláldozzuk a közel egymillió honi és idemenekült zsidót”.
– Márai nagyon jól látta a helyzetet, mert ez valóban így volt.
– Nemrég megjelent egy cikk arról, hogy Svájcban élő idősebb magyarok összefogtak, és levelet írtak a Neue Zürcher Zeitungnak, amelyben tiltakoztak a magyarországi torzított hírek ellen. Mi erről a véleménye?
– Jól tették, helyettem is tiltakoztak. Magam is írtam a szerkesztőségnek, kifogásolva, hogy ez az úgymond konzervatív lap a magyar viszonyokról igen elfogultan tájékoztat, érthetetlenül jobboldalellenesen. Nekem is föltűnt, hogy amióta Ulrich Schmied tudósít a nála jóval tárgyilagosabb Oplatka András helyett, csökkent az újság színvonala. Érthetetlen ez a gyűlölet a Fidesszel és Orbán Viktorral szemben egy svájci ember részéről. Két-három éve a Neue Zürcher Zeitung egyfolytában balra csúszik. Valamikor a német nyelvterület legjobb lapja volt. De ha már a Fideszt említettem, hadd jegyezzem meg erről az európai viszonylatban is az egyik legerősebb, legszervezettebb jobbközép pártról: sokkal többet kellene foglalkozniuk azzal, hogyan jelennek meg a nyugati sajtóban. Ehhez bizonyára megvolnának a diplomáciai és sajtókapcsolataik.
– Miért pont Teleki Pál és Kállay Miklós tevékenysége érdekelte annyira, hogy könyvet írjon róluk?
– Mert bosszant, hogy a nyugati sajtó még ma is tele van a marxizmustól megörökölt „Horthy-fasizmus” és a „német csatlós” kifejezésekkel. Szerettem volna megmutatni a dolgok valódi arcát. Egy kicsit bonyolultabb és a valósághoz hűbb képet adni erről az időszakról, mint amit a Nyugat rólunk ismer.
– Milyen érzés hazajönni? Mennyire érzékeli, hogy milyen országba érkezik, amikor átlép a határon?
– Ez ma egy szomorú ország, lépten-nyomon tapasztalom, az emberek becsapottak és rosszkedvűek. A történelem folyamán nemegyszer bebizonyosodott, hogy óriási tartalékai vannak a magyar nemzetnek. Csak magához kell térnie. Remélem, az emberek most már lassan fölébrednek, és tudni fogják, milyen döntéseket kell meghozniuk ahhoz, hogy az ország talpra álljon.
ebéd
Harapófogóba kerülhet a vendéglátás
