Erősödő iszlám mozgalmak Mauritániában

Elpusztíthatatlan jelkép
A Dakar lemondásáról korántsem született meg könnyen a döntés, az illetékesek legalább egy napig szakadatlanul tárgyaltak valamilyen elfogadható megoldásról: végül nem találtak kiutat, az 1979 óta minden évben megrendezett sivatagi verseny a terrorveszély miatt elmaradt. Ez jubileumi rali lett volna, nemcsak a 30. verseny, hanem a résztvevők rekordszáma miatt is: 551 jármű, azaz 204 gépkocsi, 98 kamion, 227 motor és 22 quad állt volna rajthoz. A versenyzők 30 százaléka francia, 70 százaléka pedig 50 nemzet soraiból érkező pilóta lett volna.
Olyanra volt már példa, hogy egy-egy szakaszt töröltek, tavaly Maliban például terrorfenyegetettség miatt kihagytak két etapot. Arra viszont nem volt esély, hogy 15-ből 8-at, amelyek Mauritánián haladnak át, felcseréljenek valamelyik más országban kijelölendő versenyszakaszokkal. A rövidítés is szóba került a szervező cég, az ASO (Amaury Sport Organisation) válságtanácskozásán, de győzött az az érv, miszerint „Mauritánia nélkül a Dakar nem Dakar”.
De miért nem volt B terv a talonban? Hiszen ha a politikai helyzetet nézzük, erre azért lehetett számítani: december 11-én Algírban több tucat áldozatot követelő merényletet követtek el, Maliról sem állíthatjuk, hogy az a Svájc-biztonságú állam, ráadásul december 10-én a Niger folyó mellett fegyveres bandákat fedeztek fel. December 28-án Étienne Lavigne, az ASO illetékes igazgatója Mauritániába utazott, ahol mindent megnyugtatónak talált. Aztán jött a francia külügyminisztérium állásfoglalása, amely „határozottan nem javasolja francia állampolgároknak a Mauritániába utazást”. „Amikor ezt meghallottam, már tudtam, hogy mindennek vége” – kommentálta utólag a döntést Jean-Louis Schlesser kétszeres Dakar-győztes.
Most a szervezők, a szponzorok, a versenyzők, a tévétársaságok megpróbálják összeszámolni, hogy mennyi veszteség érte őket. Az biztos, hogy az ASO ezt a versenyt megnyerte. De ne féltsük őket. „Az ASO számára ez gazdasági probléma. Ám mindig jobb ezeket a károkat számba venni, mint az esetleges emberi áldozatokat” – jelentette ki Patrice Clerc, a vállalat elnöke. Az ASO a Groupe Amauryhoz tartozik, amely az Équipe sportújságot és a Parisiene-Aujourd’hui napilapot birtokolja. Az 1992-ben létrehozott, sportszervezéssel foglalkozó cég 230 munkatárssal dolgozik. A 2005-ben majd 30 millió eurós hasznot felmutató társaság nyereségének egyharmada származik a Dakarból. Övék a párizsi maratoni, a Tour de France és számtalan más kerékpárverseny megszervezésének joga.
A 2008-as Dakarról kiszivárgott hírek szerint 50 millió euróba került volna a verseny lebonyolítási költsége. Most ehhez jön még a tévés jogdíjak és a kieső reklámbevételek körüli vita, a versenyzők és a helyszínek kártalanítása. Bár olyan hírek is lábra kaptak, hogy a Dakar nem éli túl ezt a lemondást, a szervezők bizakodók: az elkövetkező versenyekre adandó különböző kedvezményekkel jelentősen lefaragható ez a veszteség. Ha a Száhel-övezet ilyen bizonytalan lesz, akkor más helyszínt kell keresni, esetleg Dél-Amerika vagy Ausztrália jöhetne szóba. Az ASO közleménye mindenesetre egyvalamit leszögez: „A Dakar jelkép, és a szimbólumokat semmi sem tudja elpusztítani.”

Vajon az idei Dakar-verseny lefújásával tényleg „politikai döntést” hozott a szervező cég, vagy korántsem könnyű, de „bátor elhatározásával” esetleg életeket mentett meg? Érthető a résztvevők elkeseredése: egyéves felkészülésük és sok-sok szponzori pénz veszett kárba. A legnagyobb veszteség a francia sportvállalkozást érte. Az is biztos azonban, hogy az észak-afrikai térségben fokozatosan nő a terrorveszély.
Mauritánia (lakossága hárommillió) Magyarország területének tizenegyszerese, több mint egymillió négyzetkilométer. A hatalmas iszlám köztársaság szinte mindenben nélkülöz, a világ egyik legszegényebb vidéke, déli végein az arab világ és Fekete-Afrika találkozik. A szaharai államban mostanában találtak néhány földgáz- és kőolajmezőt, egy ausztráliai cég meg is kezdte a kiaknázást, de mint mondják, nem szaúdi méretű lelőhelyekről van szó. Aztán van itt némi foszfát, a tengerben halállomány, az oázisokban datolya és háziállatok, amelyek ilyen körülmények között is megélnek.
Érthető, miért lett volna fontos az országnak az idei raliverseny is, hiszen példátlan reklámvonzerőt jelentett Mauritániának az, hogy az eseményről tudósító tévétársaságok bemutatták. Százhetven országból jelezték, hogy átveszik a Dakarról szóló felvételeket. Mauritánia áttételesen ennek a versenynek köszönheti nemzeti jövedelmének tíz százalékát. Aztán még egy apróság: a csapatok üzemanyagköltségéből, a sokezres újságíróhad költekezéséből, a pályaengedélyekből is összejött volna pár millió euró. Ennek fejében az országon keresztülhaladó nyolc szakaszt (az egész Lisszabon–Dakar távolságon 15 szakaszt terveztek) a mauritániai kormány négyezer fegyveressel biztosította volna.
Aztán jött a karácsonyt megelőző nap, tavaly december 24-e: géppisztolysorozatot zúdítottak a fővárostól, Nouakchott-tól 250 kilométerre délnyugatra az út mellett ebédelő francia családra és barátjukra. Az ötfős társaságból csak a 73 éves apa maradt életben, neki a lábát érték a lövések. A három gyilkos előbb egy használt Mercedesen menekült, majd társuk – a rendőrség szerint ő volt az akció kitervelője, bizonyos Musztafa Uld Abdelkader, akit az illegalitásban csak Abu Szaidnak neveznek – taxit hívott nekik, s azzal mentek a szenegáli határvidékre. A taxisofőr megerősítette a nyomozó szervek gyanúját, hogy terroristákat szállított. A hatóságok Szaidot és hét társát elkapták.
Négy nap múlva újabb gyilkos támadás történt, ekkor északon egy katonai megfigyelőpontot értek lövések: az ott szolgáló mindhárom katona meghalt.
Az utóbbi években az Al-Kaida nemzetközi terrorszervezet második embere és főideológusa, Ajman az-Zavahiri nem egy közleményt adott ki, amelyben sürgette az észak-afrikai muzulmán terrorszervezetek egyesülését, hogy így harcoljanak az országukba betolakodó külföldi hitetlenek ellen. A felülről jött parancs igencsak termékeny talajra hullott, ugyanis rövid időn belül az algériai, a marokkói, a tunéziai és a líbiai helyi terrorszervezet közösen bejelentette, hogy megalakították az Iszlám Maghreb Al-Kaida-szárnyát. Úgy sikerült ezeket a csoportokat egy zászló alá terelni, hogy felvették az egész világon rettegést kiváltó Al-Kaida nevet. Végeredményben a Maghreb-országokban megvalósult Abu Muszab al-Szuri, a szervezet másik ideológusának jóslata, amelyet 2005-ben 1600 oldalon tett közzé az interneten Felhívás a világméretű iszlám ellenállásra címmel: „Az Al-Kaida nem szervezet, és nem is akar az lenni. Hanem egy felhívás, egy mérték, egy módszertan.” Észak-afrikai önkéntesei a közelmúltban Marokkóban és Algériában elkövetett véres merényleteikkel ennek első igazolását adták.
Mauritániában 2005-ben többnyire algériai terroristák vezetésével – akik zömükben Afganisztánt megjárt veteránok, és most egyre délebbre szorulnak hazájukból – megostromoltak egy kaszárnyát, és megöltek 15 katonát. Az Al-Kaida észak-afrikai szárnyának ez volt az első „külföldön” végrehajtott akciója. Maliból léptek át Mauritánia földjére, a két ország között kétezer kilométer hosszú a határ. Ehhez a támadáshoz igen jól felkészített emberekre volt szüksége a szervezetnek, minden bizonnyal mauritániaiak is akadtak az ostromló csapatban.
De kikből toborzódnak a „maghrebi szárny” fegyveresei? A Le Monde-nak nyilatkozó szakértők állítják, hogy számuk aligha lehet több pár száznál. Főleg fegyverrel és kábítószerrel kereskedők, más szóval banditák csatlakoznak a csoporthoz, mintegy az iszlám erők védelmét remélve. Ők szabadon járnak-kelnek az egész Száhel-övezetben, ismerik az „átjárókat” az ezer kilométeres határokon. Az Algériában megszorongatott terroristák is ezen a vidéken pihenik ki „fáradalmaikat”. A nyugati hírszerző ügynökségek szerint a homokdűnék közt kiképzőtáborok is találhatók. Ne higgyük, hogy a Nyugat tétlenül nézi a sivatagi terroristák ténykedését. Az Egyesült Államok öt esztendeig évi 100 millió dollárral támogatja a terroristaellenes kiképzést a térség országaiban. Amit évekkel ezelőtt még elképzelhetetlennek hittünk, megtörtént egy algériai bázison: amerikai tisztek tartottak oktatást helybeli kommandósoknak. Az európaiak is megosztják értesüléseiket az adott országokkal. Most állítólag a franciák olyan telefonbeszélgetést rögzítettek, amely egyértelműen a Dakar megtámadására vonatkozott.
Mi tette vonzóvá Mauritániát a dzsihadista fanatikusok számára? Az éppen csak megkezdődött demokratizálás és a kilátástalan nyomor. Az utóbbi évtizedekben a mauritániai társadalomban egyre inkább erősödik az iszlám. Míg a fővárosban húsz évvel ezelőtt csak 54 mecset volt, ma több mint hatszázba hívogat a müezzin. Az ország 1960 óta tartó független történetében tízszer volt puccs. Mauja Uld Szid’ Ahmed Taját, aki húsz évig volt az ország diktátora, 2005-ben távolították el a hatalomból, szintén államcsínnyel. Ám vannak jó pucscsisták is: Eli Uld Mohamed Vall ezredes – láss csodát! –, ígéretét betartva, szabad és demokratikus választásokat tartott, amely után lelépett a politika színpadáról. Egy éve Szidi Uld Sejk Abdallahi Mauritánia elnöke.
Az ő politikája a nemzeti megbékélés, amely igen népszerű. A Taja-féle diktatórikus rezsimben az iszlamisták az első számú veszélyt jelentették a rendszerre, ezért bebörtönözték őket. Az új elnök viszont szélesre tárta a börtönajtókat. Például most a francia turisták meggyilkolásának kitervelésével vádolt Abu Szaid is a vádlottak padján ült korábban a 2005-ös kaszárnyatámadás perében, s egy évet kapott felfüggesztve.
Egy helyi értelmiségi így beszélt erről a francia Figaro napilapnak: „Ebben a keleti mentalitású országban rendkívül erős az igény a despotizmusra. Úgy fogják fel a demokratikus engedményeket, mint a gyengeség jelét.” „A kormány mindenesetre habozik, hogy újból az elnyomás eszközéhez nyúljon-e, a feladat pedig igen kényes – jelentette ki egy helyi újságíró. – Az igazi probléma a szegénységben és a társadalomban meglévő mély szakadékban rejlik. Ha az erőszakot választjuk, nem tettünk mást, mint újból visszatérünk a kiindulóponthoz, a diktatúra időszakához.”