Háromnapos közmunkából többéves fogság

A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határ menti településeiről 1945 januárjától több család egyre elkeseredettebben ostromolta a hatóságokat: tegyenek meg mindent elhurcolt hozzátartozóik hazatéréséért. Gelénes községből például 76 asszony írt a belügyminisztériumnak. A málenkij robot tragédiák ezreit felidéző fogalom. Reszler Gábor, a Nyíregyházi Főiskola Történettudományi Tanszékének tanára szerint a kényszermunkának erről a válfajáról számos tanulmány és visszaemlékezés jelent már meg, de a kép nem teljes. Az ukrán, orosz levéltárak megnyíltáig is folytatni kell a kutatásokat.

Háborús bűntett a málenkij robot. Háborús bűnös az, aki a megszállott területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette – mondta kérdésünkre Róth Miklós ügyvéd, a Deport ’56 egyesület képviselője. Közlése szerint így rendelkezik a jelenleg is hatályos 1945. évi VII. törvény. Az 1907. évi IV. hágai egyezmény szerint pedig tilos a lakosság becsületét vagy alapvető jogait megsérteni, tilos a túszszedés, a deportálás, a fosztogatás. Az ügyvéd hozzátette: a második világháború és az azt követő megszállás alatt a polgári lakosság ellen elkövetett atrocitások a szovjetek részéről is háborús bűntettnek minősültek, csak emiatt soha nem indult eljárás, még a rendszerváltás után sem.

Ön mikor találkozott először a málenkij robot témakörével? – kérdeztük Reszler Gábortól, a területet kutató főiskolai tanártól.
– Először az 1980-as évek végén Sára Sándor drámai erejű dokumentumfilmje, a Csonka Bereg döbbentette rá a második világháború után felnőtt nemzedékeket a magyar társadalom ezen veszteségeire. Majd rendre jelentek meg forrásközlések, visszaemlékezések, elemző írások a polgári lakosság közmunkára hurcolt tagjainak tragédiájáról. Furcsa módon a kezdeti nekibuzdulás azután alábbhagyott, és most sincs könnyű helyzetben az, aki a közmunkára hurcoltak szenvedéstörténetét a maga egészében kívánja megismerni.
– Mi lehet ennek az oka?
– A történelmi Bereg megye érintett falvainak egy része a második világháború végén nem, vagy csak rövid ideig tartozott közigazgatásilag Magyarországhoz, az „önkéntes” közmunkára vezénylés iratanyaga Kárpátaljával együtt a Szovjetunióhoz került. Az iratok megtekintése és feldolgozása ma sem könnyű feladat. Így a téma iránt érdeklődő kutatók jobbára Szabolcs-Szatmár-Bereg megye önkormányzatának levéltárában fennmaradt dokumentumokra támaszkodhatnak, amelyekből viszont a málenkij robot teljes története nem ismerhető meg.
– Mit tudhatunk teljes bizonyossággal?
– Annyi bizonyos, hogy közmunkára több hullámban hurcoltak el 18 és 50 év közötti férfiakat, elsősorban a Tisza jobb partján fekvő településekről. A térséget megközelítő 2. Ukrán Front haditanácsa 1944 októberében kiáltványt intézett a magyar lakossághoz. „A szovjet katonai hatóságok nem szándékoznak Magyarország mai társadalmi rendjén változtatni és a maguk rendjét meghonosítani az általuk elfoglalt területeken. A helyi hatóságok és a helyi önkormányzatok a helyükön maradnak” – olvasható az ezrével leszórt röpcédulákon. Ugyanakkor már érvényben volt egy titkos utasítás is a munkaképes polgári lakosság összegyűjtéséről és hadifogságba hurcolásáról.
– Ekkor természetesen még azt sem lehetett tudni, hol húzódnak majd az új határok.
– Valóban, a harcok nyomán létrejött hatalmi helyzet tisztázását nehezítette a térség közigazgatási rendjének kialakulatlansága. A történelmi Szatmár, Bereg és Ugocsa megyék igazgatási határait a XX. század többször kíméletlenül átrajzolta. Először a trianoni békediktátum szakított szét évszázadokon át összetartozó térségeket, majd a bécsi döntések nyomán formálódtak új közigazgatási keretek, ezekről 1944 őszén nem lehetett tudni, maradnak-e. A két világháború között Csehszlovákiához sorolt falvakat, városokat a Szovjetunióhoz csatolták. A harcok elmúltával a még bizonytalan közigazgatási határok ellenére a településeken gyorsan nemzeti bizottságok jöttek létre, Csonka-Bereg területén pedig 1944. november 10-én közigazgatási intézőbizottság alakult az élet normalizálására. A hadászati fontosságú vasútvonal újjáépítésére gyűjtöttek össze először lakosokat a beregi falvakból 1944. november 20-án háromnapi közmunkára.
– Ekkor jött a képbe a málenkij robot.
– Igen. Málenkij robot. 1944 őszén a Beregben gyakran hangzottak el ezek az orosz szavak, hogy azután évtizedekig tilalmas legyen még az említésük is. A közmunkára kirendelt 18 és 50 év közötti férfiakat Beregszászba vitték, onnan a szolyvai gyűjtőtáborba kerültek. A vasútépítéshez így újra kellett munkásokat toborozni, ezúttal ez már Vásárosnaményból és a Tisza bal partján fekvő falvakból történt meg. Mivel több hullámban hurcoltak el férfiakat beregi és kárpátaljai településekről, a munkatáborokba kerültek számát pontosan nem tudjuk. Az egyes községek vesztesége a hozzátartozók kérvényeiből, hatóságokhoz címzett kérelmeiből rekonstruálható.
– Mi derül ki az adatokból?
– A gyászos adatsor a következőkről árulkodik: Lónyáról 122, Beregdarócról 180, Beregsurányból 122, Gergelyiugornyáról 160, Jándról 106, Csarodáról 75, Márokpapiból 96, Tákosról 43, Vámosatyáról 152, Hetéről 67, Tiszakerecsenyről 138, Gelénesről 99, Barabásról 158, Vásárosnaményból 14, Gulácsról 125, Tivadarról 29, Fejércséről 15 férfit hurcoltak el. A szatmári falvak közül Nagydobosról és Ilkről 12-12, Szamosszegről 43 és Vitkáról 8 személyt vittek közmunkára. A szolyvai gyűjtőtáborba kerültek, onnan szállították őket tovább zsúfolt tehervagonokban.
– Szolyva jelenleg Ukrajnában van. Nemrégiben lapunknak Bakó Lajos református lelkész, Beregsurány, Márokpapi és Csaroda lelkipásztora azt mondta: szeretnék elérni, hogy a szolyvai gyűjtőtábor helyén felállított emlékoszlopra felvéssék a határ innenső oldaláról elhurcolt áldozatok nevét is. Lehet-e tudni, hogy odaát milyen történések zajlottak le?
– A kárpátaljai falvak közül Bátyu, Bótrágy, Szernye, Harangláb, Beregsom, Eszeny, Szalóka, Hetyen férfi lakosai szenvedtek hasonló sorsot. Ahogyan Bagu Balázs adatgyűjtéséből kitűnik, Bátyuból az utolsó csoport 1944. december 3-án indult el. Míg az első csapatba sokan önként jelentkeztek a háború okozta károk gyors helyreállítását felelősséggel átérezve, addig az utolsó transzportba már vasútállomásokon, malmokban, szántóföldeken fogdosták össze az embereket. Szolyván kívül többek között a Szamborban, Orsán és Boriszovban kialakított táborokba kerültek először, majd onnan vitték őket tovább távoli vidékekre. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy esetenként három hétig tartott az út az oroszországi munkatáborig. Többen már az utazás során elhaláloztak, sokan az éhezés, a járványok miatt a táborban haltak meg. A Lónyáról elhurcoltak közül csak minden második tért haza, a Bátyuról elvitt férfiak egynegyede halt meg az embertelen körülmények között.
– A gulágra hurcolt emberek családtagjai mit tudtak minderről?
– A családtagok, rokonok 1945 januárjától ostromolták egyre elkeseredettebben és reményvesztetten a helyi és járási hatóságokat, hogy tegyenek meg mindent szeretteik mihamarabbi hazatéréséért. Gelénesen 76 asszony levélben egyenesen a belügyminiszterhez fordult, hogy intézkedjék hozzátartozóik kiszabadításáért. A levélben az állt: a két-három hónapos éjjel-nappali munka, a zsúfolt tömegszállás, hiányos táplálkozás és a ruhátlanság legnagyobb részüknek már felemésztette munkaerejét, sőt sokan már meg is haltak.
– Mi történt a kérelmek nyomán?
– Magyarország kiszolgáltatott helyzete miatt az ideiglenes kormány legjobb szándéka mellett sem ért el gyors eredményt. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. március 18-án azt válaszolta a külügyminiszteri megkeresésre, hogy a megküldött névjegyzékben felsorolt személyek kiléte nem volt megállapítható az adatok hiányossága miatt, ezért újabb adatlapok kitöltését kérték. Szatmár-Bereg vármegye főispánja 1945 áprilisának végén a főszolgabírókhoz és kör-főjegyzőkhöz küldött körleiratában utalt a szovjet rendkívüli követ azon kijelentésére, amely szerint a Szovjetunió kormányának nincs szándékában az elszállított embereket visszatartani, azok idővel visszatérhetnek hozzátartozóikhoz.
– Mikor és hányan jöhettek haza a gulágról?
– Hogy pontosan mikor és hányan tértek vissza az elhurcoltak közül, sajnos nem tudjuk. A szerencsésebbek 1945 nyarán jöhettek haza, míg mások 1946 őszén.
– Hogyan vett részt a téma kutatásában?
– Az 1980-as években gyakorta megfordultam a beregi falvakban. Interjúkat készítettem lakosokkal a háborús károkról, a második világháború utáni újrakezdésről, de soha senki nem utalt rá egyetlen szóval sem, hogy családjukat is veszteség érte, hogy a közmunkára elhurcolt rokonuk valamelyik munkatáborban veszett oda. Nem volt egyszerű a félelem és a gyanakvás burkát feltörni. Magam is tapasztaltam, milyen volt ez a félelemérzetből fakadó némaság.
– Mit tehetnek a történészek vagy a helyi polgárok, a téma iránt érdeklődő még élő hozzátartozók azért, hogy minél teljesebben megismerhető legyen ez a kor?
– Szükség van minden érdeklődő közreműködésére. Félő ugyanis, hogy az írott forrásokból a határainkon túli levéltárak megnyílta után sem ismerhetjük meg teljességgel a málenkij robotosok szenvedéstörténetét. Valószínűleg az 1980-as, 90-es évek fordulóján megindult öntevékeny adatgyűjtésnek sem sikerült minden információt megismernie, noha számosan kerestek fel szemtanúkat, gyűjtöttek adatokat, ahogyan például a kárpátaljai Bátyun a már említett Bagu Balázs tette. Szép feladat lenne a megcsonkított beregi falvakban eddig lejegyzett, de még ismeretlen visszaemlékezések adalékaival teljesebbé tenni 1944 őszének fájdalmas históriáját. Minden ilyen forrásmunkát, feljegyzést nem ismerünk, az összegzés sem történt meg.