Közel Afrikához

Érlelődik az újabb magyar sportsiker: ha minden igaz, 2010-ben Budapestről indul a Dakar-rali. Ami az 1978-as kezdetektől Párizs–Dakar Rali néven vált ismertté, de az évek előrehaladtával egyre délebbre tolódott a rajt helyszíne. Másfél évtized elteltével Spanyolországba, majd egészen Szenegálba, és bár átmenetileg ismét visszatért Franciaországba, 2005-ben már újra spanyol, 2006-tól pedig portugál földről vágott neki a kalandtúrának a mezőny. E hevenyészett áttekintésből is leszűrhető, hogy a versenynek nagy szüksége van Európára, ám Európának egyre kevésbé van szüksége a versenyre. Ilyenkor következhet a rockbandák által régen kiagyalt megoldás: a nyitás kelet felé.
Két év múlva tehát új fejezet íródhat, Granada és Lisszabon után jöhet Budapest. Kisebb kitérő Afrika felé. Az előszerződés már megköttetett, és ha eredményesen zárulnak a tárgyalások, az autósok-motorosok 2010-ben parádézhatnak egyet a Hősök terén, repeszthetnek januárban a Balaton-felvidéken, majd Ausztria felé vehetik az irányt, és hogy minden még illogikusabb legyen, a sivatagi rali akár át is kelhet a téli Alpokon.
Hallom, olvasom, azért akadnak még Budapestnek vetélytársai, de ne aggódjunk túlságosan; azokat ne Londonban vagy Berlinben keressük, mint ahogy természetesen Párizs sem azért maradt ki a kavalkádból, mert a sok jelentkező valamelyike elorozta tőle a részvétel jogát.
Úgyhogy készülhetünk. Ha minden sikerül, a bevételek optimista becslések szerint meghaladhatják az egymilliárd forintot, a kiadások visszafogott számítások alapján is legalább ennyire rúgnak, csak a licencdíj 2,2 millió euró. Persze tudom, az országimázs. Ám kérdés, Mauritánia megítélésén mennyit változtat, hogy évente megfürdik a benzingőzben. A Dakar-rali valós sportértékének meghatározása is roppant nehéz, ugyanis egyfelől ott van mondjuk a bajnokok bajnoka, Peterhansel – akármilyen kínos, bevallom, ha szembejönne velem az utcán, nem ismerném fel –, másrészt a sportriporterként kezdő és egyszer csak profilt váltó Palik László 2005-ben hirtelen felindulásból 18. tudott lenni (nem elírás, nem 180.!), a navigátorok között pedig az idén megtaláljuk Sipos Tamást, az Irigy Hónaljmirigy frontemberét. Félreértés ne essék, váljék egészségükre, ha van elegendő pénzük és bátorságuk, hadd menjenek. Az indulásnak tudniillik csupán ennyi az előfeltétele.
Hiszen az egész verseny abból a szerencsétlen véletlenből eredt, hogy bizonyos Thierry Sabine 1977-ben eltévedt a motorkerékpárján a Líbiai-sivatagban. A budapesti rajt számomra e daliás korszakot idézi; lehet, hogy megint eltévedt valaki.