(milyen az igazi New York-palota )

Én nem tudom, hogy egy helyhez, ahol sokszor és huzamosan tartózkodtunk, hoszszabb távon mennyi közünk van. Azt a házat például, amelyben egy nagy ember született, élt, netán alkotott, emléktáblával szokták megjelölni, így a hely bizonyos értelemben megdicsőül. Az épületek általában – ugyanúgy, ahogy az emberek – öregszenek és elavulnak, nemegyszer el is tűnnek, vannak terek, utcák és városok, amelyekre néhány évtized elmúltával rá sem ismernénk. A régi sokszor már csak a képzeletünkben él, s a hozzá való ragaszkodást nevezzük nosztalgiának.
Ha végiggondolom, hol születtem, hol, merre éltem, laktam, tanultam, dolgoztam, először a csikvándi tanítólak jut az eszembe, ahol bába segítségével láttam meg a napvilágot. A következő pont Kőszeg, ahol a házunk eredeti formájában létezik ma is. A gimnáziumot Pápán végeztem, majd négy évet töltöttem Budán, a Ménesi úti, változatlan küllemű Eötvös Kollégiumban. Ezután lett ténykedésem színhelye a New York-palota, mégpedig harmincegy éven át.
Érzékletesen fel tudom idézni magamban azt a pillanatot, amikor először mentem fel az oszlopos, impozáns kőlépcsőn a második emeletre, ahol a Magyar Nemzet szerkesztősége volt. Odakint lángolt a nyár, bent nyugodt félhomály és hűvösség fogadott. Mihályfi Ernő és Komlós János jóindulatú figyelmének eredményeként a Hauszmann Alajos által tervezett, kívül-belül kissé megkopott palotában ragadtam. A lap 1991-ben költözött el onnan, azóta nem jártam ott, de sokszor volt alkalmam látni kívülről, hogyan romlik, majd hogyan újul meg az épület, miként veszi fel azt a formát, amelyet az ezernyolcszázas évek végén nyert el fehér-arany ragyogásával, bronzszobraival, kecses tornyával. Miközben én kissé megkoptam, a hely, ahol életem nagy része telt, visszanyerte ifjúságát.
Egy napon arra gondoltam, jó volna megnézni: belül mi van. Afromagyar portás kísért a recepcióig, amely az egykori sajtódokumentáció és könyvtár helyén áll. A hajdan sötét, szürke udvar az üvegkupola alatt selymes karácsonyi fényben fürdött, a függőfolyosó fehér márványívei valamely ünnepélyes zenei motívum ritmusában magasodtak fölém. Most láttam meg, harmincegy mélyszocializmusban eltöltött év után az épület igazi arányait, gyönyörű belső összhangját. A New York Palace menedzsmentje a legnagyobb készséggel állt a rendelkezésemre, egy ifjú hölgy kalauzolt végig azokon a helyeken, ahol életem nagy részét töltöttem, a földszinttől a negyedik emeleti Dohány–Osváth utcai sarokig, ahol egykoron Luca lányom bölcsődéje volt. Luxus, ízlés és kényelem fogadott mindenütt, annak a művészi rendnek a felsőfoka, amit Hauszmann egykor megálmodott, s amelynek kivitelezésére képes volt a XIX. század végi Budapest. Mindezt a szocializmus véka alá rejtette, gyanús közegével eltakarta. Mulatságos volt például tudomásul vennem, hogy az a kis sötét lyuk, ahol Feigl bácsi, a Pipás telexkezelő zaccos kávéit főzte és szép szelet császárszalonnáit eszegette, miközben a TASZSZ híreit vitte az ügyeletes szerkesztőhöz, most plüss, márvány, arany pompával fogad. A muranói üvegcsillárok fényében kénytelen voltam arra gondolni, milyen kár, hogy megszakadtak azok az idők, amikor Magyarország ilyen alkotások finanszírozására és létrehozására képes volt. S ehhez kötődött egy másik gondolat: végre egy külföldi cég, a Boscolo Hotels, a haszonnal keveset törődve, megmentett egy magyar műemléket, amely nemzeti értékeink közé tartozik.
Hogy kik alusznak majd a hajdani szobám alatt lévő elnöki lakosztályban, éjszakánként négyezer euróért, én nem tudom…