Mind hősök voltak

Hatvanöt évvel ezelőtt ezekben a januári napokban mínusz 35 és 45 fok közötti hideget mértek a közép-oroszországi síkságon. Lenn délen, ahol a Don folyó találkozik a Volgával, az akkori Sztálingrád város körül bevégeztetett a német 6. hadsereg november óta tartó haláltusája. Háromszázezer katlanba kerített, hetek óta fagytól, éhségtől, járványtól szenvedő, reményvesztett katonára január 10-én 2000 ágyúcsőből és sorozatvetőből zúdult össztűz; a minden tartalékát mozgósító szovjet hadsereg általános offenzívája felőrölte Paulus tábornok elit csapatait. Megsemmisült a mellettük harcoló 3. és 4. román hadsereg is. Megfordult a háború sorsa a keleti fronton.
A két-háromszáz kilométerrel északabbra, a Don folyó Voronyezs és Pavlovszk közötti kanyargós szakaszát megszállva tartó 2. magyar hadsereg katonái mit sem tudtak erről. Még az is kérdés, hogy a kinti hadvezetés – sőt az otthoniak! – mit tudtak minderről, hiszen a németországi közvéleményt sem tájékoztatták a történtekről. A magyar hadsereget 1942 nyarán mozgósították, és szállították ki a doni arcvonalra. 207 ezer főt számláló csapataink szeptemberig átestek a tűzkeresztségen. A hídfőharcokban elszenvedett fogyatkozást novemberben 35-36 ezer fővel kiegészítették, majd megérkezett a hosszú, kemény, pusztítóan hideg tél. A karácsony és az újév is várakozással telt el, az orosz télre nem kellően felkészített katonáink ahogy tudtak, úgy segítettek magukon. Sütöttek-főztek, igyekeztek húshoz, szalonnához, forró teához, szeszes italokhoz jutni, a ruházatukat kiegészíteni a rettenetes hidegben. A közelükben zajló öldöklő küzdelemről annyit sejthettek csupán, hogy a szövetséges német, román, olasz és szlovák seregek sincsenek jobb helyzetben, mint ők. Azt sem tudhatták, hogy a november 19-én Sztálin parancsára megindult szovjet offenzíva célja nem lehetett más, mint felszabadítani a diktátor nevét viselő várost, áttörni a déli arcvonalat, és a tél folyamán ukrán területre visszavetni a támadókat, és azt sem, hogy karácsonykor Hitler kancellár átiratban fordult Horthy kormányzóhoz, miszerint rendelje el a magyar alakulatoknak a merev védelmet. Sem kitérő védelemre, sem szükség szerint elszakadásra, fedezett visszavonulásra nem volt lehetőség. A Paulus-hadsereg északi szárnyát a 2. magyar hadsereg fedezte.
1943. január második hetében mutatkoztak jelei a szovjet ellentámadás előkészületeinek, de a magyar csapatok ezzel szemben mi egyebet tehetnek, mint amit az addigi hídfőcsetepaték során tettek? Január 12-én, kedden reggel is a megszokott napirend szerint végzik a dolgukat, amikor 9 órakor hirtelen kirobbanó és felerősödő tüzérségi támadás zúdul rájuk a Don keleti partja felől. A pergőtűz elől fedezékbe menekülő magyarokkal szemben a folyó túloldalán zavartalanul felfejlődik a gyalogság, és 10 óra után pár perccel megindul a szovjet offenzíva a frontvonal közepén található Uriv település térségében. A gyalogság mint az áradat zúdul át a Don jegén, rátör a 4. (soproni) gyalogezred állásaira, és folytonos pergőtűz alatt tartja a magyar katonaságot. A roham ismétlődő tüzérségi támogatással másnap is szüntelenül tart, 13-án, szerdán délutánra már mélyen a front mögé nyúló és egyre szélesedő rés alakul ki a Dontól nyugatra. Óriási a veszteség a magyar alakulatoknál, csődöt mond az együttműködés és a hírközlés. A 208 kilométer hosszúságú magyar arcvonal két oldalán azt sem tudják, mi történik az urivi hídfőnél, nem sejtik, hogy az elfogyhatatlan tömegű szovjet sereg megkezdte az északi és déli magyar állások bekerítését. Az átkaroló hadművelet a következő két napban folytatódik, a szovjetek 14-én Scsucsjénél újabb hídfőállást nyitnak, a vonalban védekező, hátsó tartalék nélküli magyar sereg bekerítése elkerülhetetlen.
Egy 18 éves villámgéppuskás, alföldi mesterlegény tizenketted-magával nyugat felé menekült. Utolsó pillanatban indultak útnak, hólepelbe öltözve, sílécekkel. Január 16-án délután 3 órától másnap reggel 7-ig 180 kilométert tettek meg a sötétben. Mögöttük bezárult a gyűrű.
A Don-kanyari harcokról, a 2. magyar hadsereg tragédiájáról Nemeskürty István írt könyvet 1972-ben. A Requiem egy hadseregért a hallgatás frontját törte át. Sára Sándor filmrendező és stábja ezt követően készített megdöbbentő hatású dokumentumfilm-sorozatot, amelyet a Magyar Televízió 1982-ben (!) teljes hosszában levetített. A Pergőtűz című munkát vágatlanul azóta sem lehet megtekinteni. A filmben megszólaltak olyan túlélő frontkatonák, akik közül azóta már sokan követték a hadak útján régen odaveszett bajtársaikat.
Az urivi áttörés napján 200 ezres létszámú doni magyar hadsereg utolsó erői 1943. február 3-ig folytattak utóvédharcokat, próbáltak kitörni a halálos szorításból. Veszteségük – szakszerű becslések szerint – 120 ezer fő hősi halott, eltűnt, sebesült és hadifogoly. Az itthoni lakossággal pontosan annyit tudattak az illetékes hatóságok a Voronyezsnél történtekről, amennyit a német illetékesek a német néppel a Sztálingrádnál történtekről. Így megy ez. Nemeskürty tanár úr könyvéből és kommentárjaiból kisejlik, hogy az akkori magyarországi felső hadvezetés nem törődött kellőképpen és elvárhatóan a keleti frontra kivezényelt csapattiszti karral, a tartalékos tiszti és legénységi állománnyal, a tragikus méretű emberveszteségért felelősség terheli az akkori politikai elitet is. Akik megjárták a Don-kanyar poklát, és akik nem jöttek viszsza onnan, mind hősök.
A fentebb említett fiatal lövész katona – és még öten a tizenkét „szökevény” közül – mínusz 45 fokos hidegben, hatszáz kilométert megtéve sítalpon, pár nap alatt elérték az ukrajnai Harkov városát. Hatan megfagytak útközben. A katlanban maradt bajtársaik, csapattársaik közül senki sem maradt életben. A most nyolcvannegyedik évét taposó egykori villámgéppuskásnak, volt recski fogolynak, politikai elítéltnek ajánlom e sorokat tisztelettel.