Hogy van? Az évek előrehaladtával változott-e az életszemlélete?
– A világon semmi sem változott. Konzervatív, maradi vagyok ma is, nem változtattam a szokásaimon. Egyet viszont észrevettem magamon: racionálisabban gondolkodom, mint korábban, gyorsabb a felfogásom, ha történetesen egy doktori disszertációt kell elbírálnom. Mondhatom így: a lényeglátásom javult.
– Irigylésre méltó a fizikai állapota.
– Tartom a formámat. Korán kelek, sokat vagyok szabad levegőn. A vidéki életforma minden előnyét élvezem. Tapolcán élünk, de Ábrahámhegyen is van egy kis nyaralónk, és tízpercnyi járásra onnan, egy erdő közelében vettünk egy ötszáz négyszögöles telket gyümölcsfákkal. Százötven négyszögölön kialakítottunk rajta egy konyhakertet, amit művelni kell, így aztán dugványozunk, ültetünk, s a végén egy vastag kerekű biciklin szállítjuk haza a cukkinit, a paradicsomot és a többi zöldséget.
– Idilli állapot. Azt mondják, a bölcsesség művészete abban áll, hogy tudjuk, mire kell odafigyelnünk.
– Tökéletesen így van. Befizetek erre a művészetre.
– Mi foglalkoztatja most?
– Nemcsak a sport, ha arra gondol, hanem az is, ami kívül esik rajta. Nemrégiben például három hetet Németországban töltöttem, és a Frankfurter Allgemeine Zeitungban azt olvastam: felül kell vizsgálni az 1989-es New York-i egyezményre épülő hazai gyermektörvényt, amely rossz fordításban így hangzik: „a gyermek mindenekfölötti érdekének…” A felülvizsgálat vonatkozik ránk, magyarokra is. Nálunk ugyanis tartózkodó lett a gyermekekkel szembeni figyelem. Magyarországon 223 ezer a veszélyeztetett gyerekek száma. A másik komoly gond az elszegényedés.
– Melyik volt élete legizgalmasabb periódusa?
– 1989-től 1998-ig. Éspedig azért, mert az ország életében is lényeges változás következett be: létrejött a demokrácia. Az akkori eufória azonban mára teljesen megszűnt, lehangoló, amit látunk. 1996-ban tizenhárom módosító indítványt terjesztettem elő a parlamentben a sporttörvényhez. Hetet leszavaztak, aztán a többi hatot visszavontam.
– Szentágothai János akadémikus még a hetvenes évek végén kijelentette: „Az az aggályom, hogy a mai nevelés, a mai életkörülmények nem biztosítják az embernek azokat a természetes stresszeket, amelyekre pedig feltétlenül szüksége van a növekvő szervezetnek.”
– A megállapítás változatlanul igaz. Éppen ezért a szemléletváltás elkerülhetetlen. És az is, hogy a sport integrálódjon a magyar kultúrába. Jómagam abban reménykedtem, hogy a sportmozgalom és az egészségügyi tárca – más országok példáját követve – organikus kapcsolatba kerül egymással. Nem így történt.
– Másrészt el kell gondolkoznunk azon, hol vannak a sportolók erőfeszítéseinek reális határai, és meddig lehet a versengést még fokozni.
– Az emberi szervezet alkalmazkodóképességének határait nem ismerjük. Ötven évvel ezelőtt is azt mondták, hogy Owens eredményei felülmúlhatatlanok. A határ valószínűleg akkor következik be, amikor kitapintható lesz az ártalom, a sérülés, és a szívizom már nem tud alkalmazkodni. Kétségtelen, hogy ez tragikus fordulatot von majd maga után.
– Professzor úr, hogyan vélekedik a harmadik évezred sportjáról? Lehet, hogy új szempont jelentkezik a sporttevékenységben, mégpedig az emberi tűréshatár. A mai bioszféra kitolódik, és azok lesznek a hősök és a sztárok, akik a legtovább bírják egy barlang mélyén, egy búvárharangban, a lakatlan Holdon vagy a Marson.
– A jövőt illetően óhaj és nem jóslat: fussunk mezítláb a homokon, mint a régi görögök. Menjünk vissza a természetes környezetbe. A mai élsport vége a cirkusz. Nem hiszem, hogy az eredeti görög olimpiai eszmének megfelelőt hajszolunk. Úgy látom, a köztudatban az élsport már az artistamutatványok jellegét veszi fel. A hellén bírák még márvány karosszékből szemlélték a mezítlábas futást, és aztán eldöntötték, hogy ki a győztes. A természet szereti az egyszerűséget.
– Olimpiai évben vagyunk. A magyar sportsikerek fogyni látszanak, egyre több a pesszimista hang.
– Én nem vagyok pesszimista. Nem is izgat, hogy három, öt vagy kilenc aranyérmet nyerünk-e. Az erőviszonyoknak megfelelően, becsületesen kell helytállni. Ez a legfontosabb. Mert nem egyenlők a feltételek. A győzelmet – latin szóval – az adjuvansok, a segítők, tápszerek, egyebek döntik el…
– Melyik volt az a sportsiker a sok közül, amelyik élete legnagyobb élményei közé tartozik?
– Csermák Jóska győzelme Helsinkiben. Tizenöt méterre álltam a győztes dobáskor tőle. Sir József edző váltig hangoztatta: „Én ebben a gyerekben bízom. Az edzésen kétszer is 60 méter fölé hajította a kalapácsot.” És neki lett igaza. Csermák 60 méter 34 centiméteres világcsúccsal nyerte meg az olimpiát, és a világon először dobta túl a 60 métert. Hihetetlenül erős lábai voltak. Mint a gyerek, úgy örült a sikernek. „Még több süteményt kérek estére!” – ujjongott. Ez még amatőr olimpia volt! A halála előtti év karácsonyán sokat beszélgettünk. Az a világcsúcs éltette egész életében. A gyenge szívizma okozta a halálát.
– A lexikonok azt írják: „Jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a testnevelés- és a sporttudomány a tudományok hazai rendszerében elismertté vált.” Ma könnyebb dolga volna, mint annak idején?
– Talán igen. Kétségtelen viszont, hogy ma sokkal nyitottabb a világ, és nem gond egy fontos konferenciára eljutni. 1954-ben, amikor egy prágai kongresszusra elmentem, azt mondták: nem kell a sporttudomány. Megvádoltak azzal, hogy azért utaztam ki, mert egy divatos, jó cipőt akartam vásárolni.
– A sportban eltöltött életút sok tapasztalattal járt. Nem gondolt arra, hogy egy személyes hangú könyvben összegezze életpályáját?
– Erős késztetést érzek, csak még nem duráltam neki magam. Folyamatosan nem tudnám csinálni. Nagy elszánás kell hozzá. Kétségtelen: nem tanulság nélküli az életem a sport számára. Ugyanakkor érzem a felelősséget is. Egyelőre azt szeretném, hogy a gyermek és ifjúsági sportolók edzéselmélete és módszertana című vázlatomból szülessen könyv. Szeretném bemutatni, hogy az életmódnak már gyermekkorban milyen fontos része a sport. Hogy érdemes figyelni erre. Én ma, 85 évesen is simán kelek fel reggel, és olyan a közérzetem, mintha 45 éves lennék.
Tádzsikisztán
Hellenisztikus hatások egy eltűnt nomád birodalomban.
