Szúnyog a viharban

Ma már a klasszikus zene sem nélkülözheti a show műfaj elemeit. A nagyközönséget mintha jobban lázba hoznák a különlegességek, az extremitások, mint maguk a zenei produkciók. Annak tehát, aki ki akar  tűnni, nem árt valami érdekességet kitalálnia. Figyelemfelkeltés lehet az oka annak is, ha valaki Ismeretlen Zongoristaként lép a pódiumra. Azóta megtudhattuk, hogy a fiatalembert György Ádámnak hívják.

Most már ez olvasható a plakátjain: György Ádám – az Ismeretlen (?) Zongorista. Rájött talán, hogy nem szabad ezt a játékot tovább játszani?
– Soha nem a feltűnési vágy volt e rejtőzködés, szerepvállalás oka. Sokkal inkább az az elképzelés, hogy hasznos, ha a közönség a zenére és nem a zenét játszóra koncentrál. Az meg amúgy is relatív, ki ismert és ki nem. Úgy érzem, az évek során a hallgatóság megértette ezt az üzenetet, és a koncertjeimen valóban kialakul az a hangulat, hogy a zene a legfontosabb, és hogy a zene által szeretnék kapcsolatot teremteni. Egy idő után ezért nem volt már probléma, hogy a zongorista nem „ismeretlen”, hanem neve is van. A dolgok végül a maguk rendje szerint alakultak.
– Legutóbb kétéves kihagyás után, november végén lépett fel Budapesten, a Zeneakadémián. Nem felejtették el még itthon?
– Úgy tűnik, nem. A jegyek hetekkel a koncert előtt elfogytak, és, mondhatom, nagy sikerem volt.
– Tizennyolc évesen kezdett koncertezni, jószerével tehát valóban ismeretlen volt a zeneértő közönség előtt. Mitől lehetett sikeresebb, mint hasonló reményekkel induló kortársai?
– Kitaláltunk egy formát, csupán ennyi a rendhagyó. A koncert első része improvizáció valamely ismert dallamra, a második pedig klasszikus repertoár, Chopin és Liszt, valamint más virtuóz darabok.
– Akkor mégis csak van találmány, amely nélkül ma már nehéz becsábítani a közönséget, főleg a fiatalokat a koncerttermekbe. Így van ez Magyarországon. A világ más tájain is?
– Az én közönségemet, szerencsére, vegyes korosztály alkotja. Nem látom, hogy itthon ne lenne igény a fiatalokban a klasszikus zenére, de a műfaj kétségkívül népszerűsítésre szorul. Ennek lehet egyik formája az, ami a koncertjeimen bevált, hogy kivetítők segítségével láthatják még a pódiumtól távol ülők is, milyen és mekkora munkát végez a zongorista. Látják az arcomat, a kezem mozgását. Ez a megközelítés azoknak szól, akik a mindennapjaikat nem a zenében élik. Nevezhetjük segítségnek vagy akár show-elemnek is, hogy vizuális élménnyé is válik a zongorista játéka. A fiatalok számára ez vonzó és fontos. Komolyzenész ezzel a lehetőséggel még nem élt.
– Nagyon tudatosan építi a karrierjét. Van, aki segíti tervezni?
– A családom. Kicsik voltunk még, amikor az édesanyám meghalt. Mi hárman férfiak, az apám, a bátyám és én azóta erősen összetartunk. A bátyám minden koncertkörútra elkísér, a család szervezi az utazásokat, a lemezmegjelenéseket is. Tizennyolc éves koromban gondolta úgy édesapám, hogy ha komolyan szeretnék a zenével foglalkozni, ha koncertező művész akarok lenni, akkor segítségre lesz szükségem. A bátyám közgazdász, így szakismerete révén erre alkalmas is. Valóban kiváló segítségnek bizonyul.
– Volt más zenész is a családjukban?
– Apám mérnökember, de több hangszeren is játszik. Otthon volt egy pianínó, amelyiket kisfiúként folyton gyötörtem. Beírattak hát a zeneiskolába, így szolfézsre is, amit ki nem állhattam, ezért képes voltam – kizárólag a zeneelmélet-órák tiszteletére – hetente kétszer belázasodni. Végül e tárgyból felmentettek, mivel kiderült, hogy abszolút hallásom van, így fül után is képes voltam megtanulni a darabokat. Azután Szentendrére kerültem szolfézsórára Papp Miklósnéhoz, akihez jó volt járni, és aki úgy megtanította és megszerettette velem ezt a tárgyat, hogy tizennégy évesen a konzervatóriumban hibátlan felvételit írtam. Be tudtam hozni a lemaradásomat. Tizenkét éves koromtól jártam a zeneművészeti szakközépiskola különleges tehetségei közé, ahol Halmágyi Katalintól tanultam meg, hogyan kell zongorázni. Ő Antal István, az egykori világhírű zongorapedagógus felesége, és a férje módszere szerint is tanít. Máig kiváló a kapcsolatunk, és ha külföldön mesterkurzust tartok, a tőle tanultakat adom tovább. Nagyon sokat köszönhetek neki, miként Nádor György tanár úrnak és Réti Balázsnak, akik a Zeneakadémián voltak a mestereim.
– Mi az Antal-módszer lényege?
– Amikor beléptem a konzervatóriumba, Halmágyi Katalin azt mondta, felejtsek el mindent, amit addig a zongorázásról tanultam. Nem volt könnyű, hiszen egy pici gyermek „tudása” inkább beidegződésen alapul, mintsem tudatos zenei és technikai elemeken. A cél az volt, hogy a lehető legkevesebb energiával szólaltassuk meg a hangszert, és hasznosítsuk a zongorából visszajövő energiákat. Hangszíneket képeztünk, stílusokat, előadási módszereket tanultunk, egyszóval majdnem mindent, amire egy előadóművésznek később szüksége lehet.
– Bizonyára ennek az iskolának is köszönhető, hogy Magyarországon feltűnően sok a tehetséges zongorista. Vagy van más titok is?
– Való igaz, hogy sok nálunk a tehetséges és technikailag is kiválóan képzett zongorista. Köszönhető ez a képzésnek, valamint annak is, hogy itt találkozik, keveredik a nyugat-európai és az orosz zenei iskola hatása.
– A néző, a hallgató számára nem nyilvánvaló, hogy a zongorázás nemcsak szellemi, hanem komoly fizikai munka is. Nagyon jó állóképesség kell hozzá. Nem kis megterhelést jelenthet egy-egy koncertkörút sem.
– Amikor 2006-ban világ körüli koncertkörúton voltam, tizenkét időzónát léptem át egyetlen nap alatt, amíg Washingtontól Szingapúrig értem. A szingapúri koncert előtt még átállási lehetőségem sem volt. Ha egyedül vagyok, segítség nélkül, ha nincs velem a testvérem, valóban olyan kiszolgáltatott lettem volna, mint egy szúnyog a viharban. Mindehhez természetesen kell a kondíció. Naponta négy-öt órát gyakorolok, mellette rendszeresen sportolok: futok és focizom. Mást sajnos nem sportolhatok, mert a környezetem félti a kezemet. Egy-egy koncertkörúton a bátyámmal reggel hétkor kelünk, tíz kilométert futunk, azután elrepülünk a következő helyszínre, délután mesterkurzust tartok, este kétórás koncertet, azután vagy két órán át tart még a dedikálás. A leghoszszabb turném eddig nyolchetes volt, Kínában tíz nap alatt hét szólókoncerttel. Gyilkos menet. Persze könnyű még, fiatal vagyok, sok mindent lendületből, lelkesedésből csinálok.
– Meg nyilván jó a munkabírása, erős az akarata és céltudatos.
– Már tizenkét évesen is napi nyolc-kilenc órát gyakoroltam. Tizenhat éves koromban megnyertem a korosztályos országos zongoraversenyt. Ekkor kaptam az első amerikai meghívást. Eleinte egyetemeken játszottam, majd ez a kör folyamatosan bővült.
– Mi az, amiben ha nem is jobb, de más, mint a nemzedéktársai?
– Nem tudom. Nagyon szeretem, amit csinálok. Talán ez látszik.
– De mégiscsak meg kellene fogalmaznia, mitől tűnik reményteljesebbnek a világ koncertszervezőinek szemében György Ádám, mint talán hasonló tudású társai.
– A szakemberek azt nézik, kik lehetnek az új generációból azok, akik a világ zenei vérkeringésében meghatározó szerepet játszhatnak. Ha valaki felléphet a Carnegie Hallban, és a koncertjéről nagyon jó kritikát kap, akkor felfigyelnek rá. Mindenképpen nagy kitüntetés, ha valaki Steinway-művész lehet.
– Kik tartoznak e vágyott körbe?
– Például a kínai Lang Lang, Krystian Zimerman vagy mondjuk Grigorij Szokolov.
– Milyen előnyökkel jár ez?
– A Steinway zongoragyártó bárhol a világban biztosítja a gyakorló- és a koncertzongorát.
– Mit kell hozzá teljesíteni?
– A cég figyeli a lemezeladásokat, a versenyeredményeket, a jelentős koncertekről megjelent kritikákat.
– Ilyen státusért, gondolom, nagy a verseny. Mi az erősebb? Az összetartás vagy a rivalizálás?
– Ha azt kérdezi, hogy milyen a viszonyom a zenészgenerációmmal, azt kell felelnem, számomra a rivalizálásnál sokkal fontosabb, hogy tanuljak tőlük. Mindenkinek meg kell találnia a maga útját, én is erre törekszem. Itthon sok fiatal művész van, akik érdemesek lennének hasonló lehetőségekre. Csakhogy a siker, a karrier sok mindentől függ. Kell hozzá egy kiváló hangszer. Azután megfelelő szellemi és fizikai kondíció. Legalább két nyelven kell jól beszélni. És amit Nádor György zongoraművész mesteremtől megtanulhattam: meg kell próbálni az úton haladva mindennap egy kicsit jobb emberré és művésszé válni. Édesapám azt tanította: mindig, minden körülmények között embernek kell maradni.
– A koncertjein Izlandtól Kínáig ugyanaz a program, ugyanaz a zenei témakör szerepel. Nem lenne célszerűbb alkalmazkodni a helyi igényekhez is?
– Egy évben két-három hónapot vagyok úton. Izlandtól Kínáig elvinni a Liszt-rapszódiákat nagyon szép feladat. Úgy érzem, hidat építek a különböző kultúrák közé, amikor klasszikus zenét játszom Indonéziában, sőt Lisztet, a Haláltáncot, az Esz-dúr zongoraversenyt, vagyis a magyar zenei kultúrát. Nagyon nyitottak rá az emberek, ismerik, értik és szeretik Liszt zenéjét. Amúgy pedig meggyőződésem, hogy egy zenész csak azt a darabot tudja eljátszani, amit szeret. A művész és a zenemű kapcsolata azért különleges viszony, mert nem elég, ha csak a zenész szereti a darabot, fontos, hogy az is viszontszeresse. Ha nem születik meg a kölcsönös vonzalom, nem állhatnak ki együtt a színpadra. Chopin g-moll balladáját eddig százhúsz koncerten játszottam, és érzem, hogy egyre tisztábban tudom megfogalmazni benne, amit szeretnék.
– A romantikusok állnak önhöz a legközelebb?
– Chopin és Liszt valóban a szívemből szól, de ott van mellettük például Keith Jarrett is, akit nemrégiben volt lehetőségem hallani itt, Budapesten. Jarrett dzsesszzongorista, de kiválóan érti a klasszikusokat is. Hozzám nagyon közel áll improvizációs stílusa, valamint hogy a zongorajátékot nyelvként kezeli, mint én is. A játéka beszédszerű, hiszen a zene az a nyelv, amellyel a legkevesebb idő alatt a legtöbb információt lehet közölni.
– Nagyon tudatosnak tűnik, de nehéz azért elképzelni, hogy soha nem szeretne rossz lenni. Hogy nincs kedve olykor ennek a huszonöt éves fiatalembernek ahhoz, hogy egy kicsit odahagyja ezt az egész fárasztó, lazítást nem tűrő világot.
– Kétségkívül fegyelmezett vagyok, és mivel kilenc-tíz hónapot itthon töltök, van időm a regenerálódásra is. És végzem a zeneművészeti egyetem doktori iskoláját, ami nem könnyű, ám igen hasznos stúdium, hiszen betekintést enged a társművészetekbe. Az idő múltával persze az ember nemcsak tanul, de rutint is szerez, profivá érik. Az igazi profi tudja, hogyan kell felkészülnie egy hangversenyre, sőt azt is, hogy hol és mikor lehet eltérni a fegyelmezett felkészüléstől.
– Mi még a profi ismérve?
– Hogy tud alkalmazkodni a nem várt helyzetekhez, és képes egy alkalmatlan, a szükségesnél húsz centivel magasabb zongoraszéken ülve is hibátlan koncertet adni, mint ahogy erre Indonéziában rákényszerültem.
– A pályája már elindult, miért marad itthon? Nem lenne könnyebb a dolga, ha külföldön telepedne le, onnan építené tovább a karrierjét?
– Jól érzem magam itthon. Lehet, hogy máshol előbb megtérülne a befektetés, de nem az a fontos.
– Mi a fontos? A világhír?
– Az a kérdés, hogy az cél-e vagy csak eszköz. Aligha cél.
– Akkor mi a cél?
– Hogy mindennap jobb ember és jobb művész legyek. Meríteni lehet és kell is másokból, de másolni nem érdemes. Ami nem autentikus, az nem is hihető.