Találkozás a befelé néző férfival

Fordulópontot ígér a Műcsarnok életében a belga Luc Tuymans festményeinek bemutatása: jelzi – ahogyan az intézmény vezetői fogalmaznak –, hogy „a Műcsarnok megnyitja kapuit a kortárs művészet sztárjai előtt”. Végre! Kelet-Európában először Budapesten láthatják Tuymans műveit, az összeállítást később két igen rangos kiállítóhelyen, a müncheni Haus der Kunstban és a varsói Zachetában mutatják be.

Hogy igazi sztár az 1958-ban született művész, aligha vitatható. 1992 óta, amikor is részt vett a kasseli Documentán, műveit világszerte a legfontosabb köz- és magángyűjtemények jegyzik, olyan intézmények rendeztek tárlatot képeiből, mint a londoni Tate Modern és a düsseldorfi K21, két alkalommal is – 1997-ben és 2001-ben – részt vett a velencei biennálén, az idei bázeli Kunstmessén nem kevesebb, mint öt galéria kínálta festményeit. A kortárs művészet világában elfoglalt pozícióját mi sem érzékelteti jobban, mint a Capital folyóirat évente közzétett százas listáján való szereplése. Már 2001-ben, tehát alig negyvenhárom éves korában ott volt a listán, mégpedig a 85. helyen. Egy év alatt tizenöt helyet ugrott előre, munkáinak átlagos ára akkor 85 ezer euró (több mint húszmillió forint) volt. Az általam ismert legutolsó, 2006-os listán már az 56. helyen áll, képeinek ára megkétszereződött, megháromszorozódott (150-300 ezer euró – 40-80 millió forint).
Mi a titka? – kérdezné mindjárt a praktikus magyar elmével fölszerelt budapesti kiállításlátogató, abban reménykedve, hogy van valamilyen titkos receptje a dolognak, s ahogyan a kereskedelmi tévécsatornákon gond nélkül magyarítják a különböző show-műsorokat, vetélkedőket, hamarosan megszületnek a szépen kiglancolt hazai Tuymans-képek, s betörhetjük velük végre – mint Botond Bizánc kapuját – a nyugati világ galériásainak ajtaját. Annál is inkább, mivel úgy tűnik, nem is olyan nagy etwas az, amit látunk. Néhány nagyobb méretű kép mellett csupa közép- vagy kisméretű festmény sorakozik a falon, igazi sztárnak kijáró nagylelkűséggel kezelik a kurátorok (Petrányi Zsolt és Ottilia Pribilla) a teret, ha szerepelhetnének egyáltalán hazai festők a Műcsarnokban, tőlük legalább két óriási vásznat akasztanának fel annyi négyzetméternyi falfelületre, amennyit Tuymans egy-egy kisméretű vászna kapott.
Ráadásul alig látszik a képeken valami. Szürkés, barnás tónusok váltják egymást, egy sárga vagy zöld folt szinte már-már a színek orgiájának tűnik. A motívumok pedig meglehetősen nehezen értelmezhetők, nem csodálnánk, ha a belga szimbolisták egyike-másika gyakorolt volna Tuymansra nagy hatást, vagy éppen a belga szürrealizmus pápája, René Magritte, aki először jól láthatóan felmutatja a tárgyat, amelyet azután áthúz, és mellé írja a képre: Ceci n’est pas une pipe – Ez nem pipa. Tuymans éppen az ellentétes módszert alkalmazza: igyekszik elrejteni, felismerhetetlenné tenni, ami a képre kerül, hogy azután elmondja, vagy inkább megsúgja, sejtesse, mi is az. És ezen a ponton derül ki, hogy ami látszatra unalmas, szürke színfolt, semmitmondó töredék, kidobnivaló szemét, valójában maga az élet, s a történelem, amely annak keretet ad. Nem két hógolyó jelenik meg sötét háttér előtt, hanem vitaminpasztillák, amelyeket a nácik gyártottak legvégső csodafegyverként, nem vakondtúrások sorakoznak a félig havas réten, hanem Auschwitz tábori latrinái, s nem értelmezhetetlen alakzatokat látunk a harmadik képen, hanem egy női térdet, amely vágyat és undort egyszerre ébreszt. Pontosabban olyan képeket látunk, amelyek maguk is előképek, többnyire fotók, rajzok vagy éppen újságkivágások alapján készültek – a bennük megfogalmazódó világértelmezés éppen annyira érdekli Tuymanst, mint maga a világ, amelyről az általa átírt ábrázolások szólnak.
Igaz, ahhoz, hogy mindez kiderüljön, nélkülözhetetlenek a művész által írt, a képek megszületését magyarázó, emlékeket idéző, a valóság és az interpretáció viszonyán tűnődő szövegek, amelyek egyszerre utalnak a művész filmes múltjára, s arra, hogy – amint a Titok befelé néző férfijának arca sugallja – valójában minden képe megfestésekor az élet, a történelem, a kultúra ama nagy titkai izgatják, amelyek képi eszközökkel alig-alig, inkább a költészet vagy a filozófia nyelvén fogalmazhatók meg. Érdemes hát
ezek elolvasásával kezdeni a szemlélődést, vagy újra és újra visszatérni hozzájuk, mondanám, ha nem tudnám, a látogatók egy része számára ez magától értetődő, a magyar közönség nagyobb részének viszont meglehetősen szokatlan az efféle kiállításnézés. Mindenesetre érdemes vele megpróbálkozni.