Végvár Lendván

Lendva – az egykoron Zala vármegyei Alsólendva, oklevelekben Lyndwa Inferior – immáron a szlovén állam északnyugati peremvidékének egyik települése. A Mura menti síkság fölé emelkedő Lendva-hegy lábánál, az egykoron kiemelt jelentőségű római út, az Adriától a Balti-tengerig tartó borostyánkőút mentén fekszik. Nevét a mellette folyó s a Kerkába tartó Lendva (németül Limbach) folyócskáról kapta, amely elnevezés 1192-ben tűnt fel először hiteles forrásban, amikor – III. István királyunk hívására – egy német földről jött Hahót nevű lovag szerezte meg a település jelentős részét. Leszármazottai, a Hahót-Buzádnak nevezett nemzetségből kinőtt Bánfi család tagjai lettek Lendva és a környék középkori birtokosai.
Itt Lendván keresztezte egymást a középkorban a Zágrábból Körmendre és a Regedéből (Radkersburg) Muraszombaton át Nagykanizsára vezető két fontos főút. Ez a stratégiai helyzet indította arra a vidék hajdani urait a XIII. század utolsó negyedében, hogy várat építsenek, s azt birtokaik központjává tegyék. A vár kezdetben vélhetően egy lakótoronyból, kápolnából és a védfalból állhatott. Mára ebből csak a kápolna falainak egy része maradt meg a későbbi épülettömbbe foglalva. A lakótorony a mai vár hegyhez közelebbi, támadásnak jobban kitett északkeleti felén állt. A XV–XVI. századra a hegy egész területét beépítették.
A gazdaság és a kereskedelem élénkülésével a település gyorsan fejlődött, a XIV. században már mezőváros lett. Vásártartó jogát 1366-ban a Bánfi család kérésére I. Lajos királytól nyerte el. A Bánfiak Mátyás király alatt emelkedtek a legmagasabbra. A família lendvai ágának feje, Miklós a király képviseletében utazott Nápolyba Aragóniai Beatrixért. A menyaszszony és kísérete a király anyjával, Szilágyi Erzsébettel együtt 1476. november 25-én Bánfi Miklós lendvai várában szállt meg Buda felé menet.
A város kulturális életének kimagasló időszaka a XVI. századra esett. Lendva fejlődését erősen befolyásolta a reformáció, valamint hogy a település a három részre szakadt ország török hódoltságon kívül eső területére került. A Bánfi család némely tagja Luther követője lett. Kapcsolataik révén számos jelentős személyiség töltött el hosszabb-rövidebb időt Lendván: 1551–52-ben itt tartózkodott Ráskai Gáspár temesi és nógrádi főispán, költő. Itt írta az Egy szép história a vitéz Franciscórul és az ő feleségéről című verses regényt. Bánfi Miklós zalai főispán meghívására 1573-tól néhány évet Lendván töltött a katolikus Báthory István tiltó rendelkezései miatt Erdélyben működni nem tudó Hoffhalter Rudolf nyomdász. Az idő tájt volt iskolamester, majd a helyi protestáns gyülekezet vezetője a feltehetően alsólendvai születésű Kultsár György prédikátor. Lelkészi tevékenysége mellett irodalmi munkássága is igen jelentős. Három művét Hoffhalter nyomtatta ki itt Lendván. A legnagyobb hírnévre a harmadik, 1574-ben nyomtatott kiadvány, a Postilla, a vasárnapokra szánt prédikációgyűjtemény tett szert.
A mohácsi vereségnek nem volt közvetlen katonai hatása Lendva és a környék életére, de Szigetvár elestétől, 1566-tól a lendvai várra is egyre fontosabb szerep hárult. Az első jelentős török támadás 1587-ben érte a várat, azonban ezt visszaverték. Alsólendva vára is a végvárrendszer része lett. A ma romjaikban látható külső várfalak és tornyok építési ideje a XVI–XVII. századra tehető. Az egykori védművekből csak a város felé néző oldalon állnak összefüggő részek, a délkeleti sarkon egy torony, a délnyugati sarkon a városba vezető gyalogkapu tornya és az ezeket összekötő fal.
Az alsólendvai Bánfi család 1645-ig volt a környék ura. A család kihalása után, leányági öröklés útján, a Nádasdy família birtokába jutott a vár. Rövid időre azonban, mert Nádasdy Ferencet a Habsburg-ellenes szervezkedésben játszott szerepe miatt jószág- és fővesztésre ítélték, s 1671-ben kivégezték. Még egy támadással nézett szembe a város 1683-ban; ezúttal a török szövetségeseként Thököly is a támadók között volt. A Bécs ellen vonuló hadak súlyos károkat okoztak a várban.
Ismét leányági örökösödés révén az Esterházyak lettek az alsólendvai birtok új urai. A vár ekkor már nem volt használható állapotban, a török veszély elmúltával pedig katonai jelentősége is megszűnt. Herceg Esterházy Miklós 1767-ben keltezett leveléből ismert, hogy tervet készíttetett a várkastély felújítására, átépítésére. A fennmaradt tervrajz nagyszabású zárt udvaros barokk palotát mutat a középkori vár helyén, de az átalakítási tervet költséges és szükségtelen volta miatt elvetették, s a felhasználható épületrészek, illetve a védőfalak részbeni felújításával kisebb várkastélyt terveztek. Ez lett a ma is álló épület, amely az 1770-es években készülhetett el. A régi várból a déli és a nyugati szárny maradt meg az egyemeletes L alakú kastélyszárnyba beépítve.
Egészen 1918-ig maradt az Esterházy család tulajdonában a lendvai uradalom. Az első világháborút követően volt laktanya, sokáig iskola. A külső védművek a negyvenes évek végéig épen megvoltak, amikor politikai döntés következtében lebontották őket.
A középkori és reneszánsz jegyeket őrző egykori magánvár az utóbbi évtizedekben ismét történeti értékéhez méltó szerepet kapott: a muravidéki magyarság múltjának őrzője és a művészetek végvára, a térség jelentős magyar kulturális központja lett. A vár részben felújított helyiségeiben ma helytörténeti és néprajzi múzeum, valamint a 35 éve működő nemzetközi képzőművészeti alkotótáborhoz kapcsolódó galéria működik. Őrzik s továbbörökítik Hoffhalter Rudolf nyomdásznak, Kulcsár György lelkipásztornak és Lendva szülöttének, Zala György szobrásznak, a millenniumi emlékmű alkotójának emlékét.
„Soha nem ott ér véget a haza, ahol a felcser-idő barbár vagdalkozása nyomán kiserkedt bő folyamban a tiltás és az atlaszon megalvadt torz rajzolattá” – fogalmazott a költő a A régész naplójából című versében, utalva a Kárpát-medencében a majd kilenc évtizede természetellenesen meghúzott határokra. Ugyan „határvidék” volt ez a tájék, igaz, kicsit másképp. Gyepű a magyar honfoglalás után, amely a XI. század végére a magyar állam megszilárdulásával megszűnt, s őrzött határrá alakult át. Az itt húzódó középkori választóvonal emlékét a hajdani magyar–német (ma szlovén–osztrák) határon megépült védősánc és a rajta létesített határátkelő – Német kapu – neve őrzi máig. Most, hogy eltűnt a sorompó, megszűnhet a zsákutcás peremlét? Az itt élő közösségek döntése lesz, hogy élnek-e a jövőbeni boldogulás reményében az együttműködés esélyével. Köttessék össze a helyiek szándékának megfelelően a Lendváig és Rédicsig meglévő vasútvonal! Lendva pedig elfoglalhatja az őt megillető méltó helyét a térség kulturális, gazdasági életében. Példát mutatva és reményt adva a továbbra is elzárt határvidékeken élőknek. Vajon igaz lehet, amit Balassi úgy fogalmazott meg: „mert ez napot Isten örvendetességre serkengeté fel nékünk”?