Vélemény és parlagiság

Hankiss Elemérnek igaza van. A méreg naponta csörgedezik a hírforrásokból a lelkünkbe, a testünkbe, anélkül, hogy igényelnénk, hogy kívánnánk. A sok negatívum, életünk tengernyi tehertétele búskomorrá teszi az embert, ha a múlt évre visszapillant, és tervezgeti az újat. Hogyan tovább? A tendencia változatlan marad, vagy változik a szemlélet, a gondolkodás, a stílus? Az ország, a polgárok jobblétét, sorsát politikusaink mindenek elé helyezik, vagy a kettészakadt ország gördül lefelé tovább. Sólyom László köztársasági elnök újévi beszédében utalt rá, a kérdés csak az: lesz-e közös akarat? Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat. A remény azonban azt jelenti, nem adjuk fel. Az évkezdés a belső iránytűk egy irányba terelése lehetne, de vajon amit a többség mond vagy akar, hamarosan úgy is lesz?
A népszerűségi mutatók szerint a köztársasági elnök a lista legelején foglal helyet. És mégis: mintha ebben az országban senkinek sem lenne becsülete. Ez is a bajok forrása, amin változtatni kellene. Mintha a tisztesség elvándorolt volna némely politikusok szóhasználatából. Írom ezt azért, mert Gerő András történész éppen a múlt év utolsó napjaiban jelentette ki egyik napilapunkban, hogy fenntartja botrányt okozó korábbi megjegyzését, miszerint a köztársasági elnök – idézzük –: „beszari alak”. Mondhatta volna azt is: ijedős, félénk, félős, gyáva, pipogya, de ki tudja miért, a durva szavak közül válogatott. Lehet, hogy a kortárs brit politikus, volt miniszterelnök, John Major egyik mondására gondolt: „Ha egy politikus senkit sem sért, az nem politikus.” Valamenynyien tudjuk azonban, hogy sértés és sértés között óriási különbség van. Egy közéleti szereplőnek pedig éppen a mértéktartásával, a fegyelmezettségével kellene kitűnnie, aki ismeri a szavak horderejét, és mindenkor tudja, hogy mit beszél. Anonim mondás: „Ha azt akarod, hogy sohase szóld el magad, öt dologra ügyelj: kivel beszélsz, kiről beszélsz, hogyan, hol és mikor.” Már a népnyelv azt tartja: a bölcset beszédéről. Az embert beszédéről (ebet szőréről), azaz megnyilatkozásai alapján ítélik meg. Különben is, az emberek számára sok esetben fontosabb, hogy a véleményük elhangozzon, minthogy igaz is legyen.
A jasszok, zsarók és cafkavágók világában az ijedős emberre mondták, hogy berezel, berosál. Ők, maguk között megengedhették ezt a stílust, de a közélet más megnyilvánulást kíván. Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1994 elején felhívást tett közzé politikai és közéleti stílusunk kulturáltságának megőrzésére. Egyebek mellett ez állt a felhívásban: „…nyomatékosan kérjük a hivatásos politikusokat és a nem hivatásos politizálókat egyaránt: őrizzék meg propagandatevékenységükben és vitáikban kulturáltságukat, elsősorban ezzel bizonyítva saját emberi méltóságukat, hogy tiszteletben tartják a másokét. Gondolják meg: az országépítés további folyamatában úgyis együtt kell működniük, s korántsem mindegy, milyen emlékekkel, milyen előzmények után! Fogják tehát vissza indulataikat, nem feledve: a vita nem az érzelmek, indulatok harca, hanem két vagy több személynek szellemi küzdelme, valamely kérdés eldöntésére”.
Azóta eltelt tizenhárom év, és a helyzet nemhogy javult volna, inkább romlott. Kérdésünk: hová vezet ez? Nyelvészeink tehetetlenül tárják szét a karjukat. Grétsy László például a rádióban azt panaszolta, hogy a társadalmi érintkezés számtalan területén egyre inkább zöld jelzést kapnak olyan érdes, faragatlan, parlagias szavak és kifejezések, amelyek korábban csak a bizalmas baráti érintkezés szférájában voltak használhatók. Ma már az országos hírközegekben, sőt a parlamenti megszólalásokban sem számítanak fehér hollónak az olyasféle nyelvi formulák, mint a visszapofázás, a macerás ügyek és a ki viszi el a balhét? stb. A parlamenti üléseken divat lett a tegezés is. Például: „Ne kiabálj!”, „Ez a te szinted!”, „Ne hülyéskedj már!”, „Félrebeszélsz!”, „Hogy hordhatsz össze ennyi hülyeséget?!” Gerő András megjegyzése egyenes folytatása ennek.
A stílustalan beszéd egyik formája a szakmai vagy közönséges zsargon túltengése. A szónok öntudatlanul így akarja megkedveltetni magát. A konyhanyelvvel mintegy azt sugallja, hogy politikusi mivolta ellenére ugyanolyan egyszerű, természetes lény, mint az őt hallgató embertársai. A zsargon azonban nem helyénvaló sem a történészi, sem a politikusi megnyilatkozásban, és nem szabadna használni – legalábbis nem gyakran és nem hatásvadászatból. De ezek nem szempontok, ha az indulatok törnek utat maguknak.
Ide a pecsenyekést! – mondhatta volna a szóban forgó történész a régi Budapest fattyúnyelvén Sólyom Lászlóról, amit tréfásan akkor használtak, ha valaki rosszul tett vagy mondott valamit. A metafora helyett azonban durván odavágta, mint aki büszkén vállalja a véleményét, hogy …A véleménynyilvánítás ilyetén joga nem foglalja magában jogos igényként, hogy a véleménynyilvánítót komolyan is vegyék. George Lloyd ugyancsak hajdani brit miniszterelnök (1863–1945) megjegyzése volt: „Vannak politikusok, akiket azzal kellene büntetni, hogy beszédeik (megjegyzéseik, viselkedésük, stílusok stb. – K. A.) színvonalán éljenek.” Tegyük hozzá, hogy vannak, akik a szólásszabadságot úgy értékelik, hogy azt mondhatnak, amit akarnak, s ha valaki ezt számon kéri tőlük, fel vannak háborodva.
Deme László – ugyancsak a rádióban – arról beszélt, hogy negyven éve még megcsodálta Déry Tibort, aki írásaiban inkább még érzékeltette csak az utcaiságot-útszéliséget, mintsem másolta volna. A Simon Menyhért születése című kisregényben úgy a „fűzfán fütyülő rézangyalát” szintjén káromkodtatta a lába tört, mérges erdészt, és a durva felszólító mondatot is ezzel érzékeltette: „Nyúzd meg!” Ahogy egy akkori filmben még ez helyettesítette az ősi mesterségre utaló, ma szinte szalonképesnek tekintett jelzőt: „A rohadt életbe!” S ki mire akarta, arra változtatta át, azaz: vissza. „Szólj, s ki vagy, elmondom” – idézhetjük Kazinczy Ferencet is. A durvaságot és a trágárságot azok is terjesztik, akiknek példát kellene mutatniuk. Sajnos azonban a durvasággal, az agresszivitással és a trágársággal divat lett kérkedni. Ez sejlik a történész-politikus minapi megjegyzésének megerősítése mögött. Benczédy József példákat sorol fel tanítványainak gyűjtéséből, és hozzáteszi: „amit még elbír a szellemiség”: „kikérték maguknak, hogy belepofázzon az állam”; „szemenszedett marhaság”; „baromi rossz szokás”; „tök hülye vagyok” stb. A szaftosabbak: „a koalíció sokat tökölt a személyi jövedelemadó körül”; „az iram sem volt gatyaszaggató”; „ha Mari néninek fütyije lenne, akkor Józsi bácsi lenne” és így tovább.
Hogy hol foglal helyet a „beszari alak”? – ezt az olvasóra bízzuk. Benjamin Disraeli (1804–1918) angol regényíró, miniszterelnök szerint: „A politikában semmi sem megvetendő.” Talán ezért lépnek át egyesek a Rubiconon, hogy éreztessék velünk: nekik mindent szabad. Valóban mindent szabad?
Thaiföldön börtönnel büntetik azt az állampolgárt, aki szóban vagy tettben megsérti a királyt. Magyarországon a köztársasági elnököt védhetné egy ilyen törvény. De nálunk ez soha nem fog bekövetkezni. Tudniillik ebben a hazában a politikusok jó része hajlamos arra, hogy véleményét egyetemes érvényű elvként kezelje. Mert világunkat sokkal inkább irányítják a vélemények, mint a törvények. Sajnos.