A boldogító igen

A francia nemzetgyűlés – ötödikként a sorban, és elsőként a nagyobb tagállamok közül – jóváhagyta a lisszaboni szerződést három évvel azután, hogy a szerződés elődjét, az európai alkotmányt a franciák népszavazáson utasították el. Sarkozy taktikája bevált. Hamar felismerte, hogy a felvilágosultabb európai nemzetek sohasem fognak beleegyezni szuverenitásuk elvesztésébe, tehát olyan formát kellett találni, amely nem alkotmány, csak egy nemzetközi szerződés, és emiatt nem kell a nép elé terjeszteni jóváhagyásra (már ahol ezt a nemzeti alkotmány előírja), ugyanakkor az alkotmány minden lényeges pontját tartalmazza. Mivel Írország kivételével minden országban csak parlamenti jóváhagyásra van szükség, aligha kétséges, hogy a lisszaboni szerződést el fogják fogadni. Az íreket pedig, ha elsőre esetleg rossz helyre tennék az ikszet, addig szavaztatják, amíg a jó eredmény ki nem jön. Ezt az elvet még Jean-Luc Dehaene korábbi belga miniszterelnök és az európai alkotmányt kidolgozó konvent egyik alelnöke fejtette ki egy korábbi, az Irish Timesnak adott nyilatkozatában: „Tudjuk, hogy tíz ember közül kilenc nem fogja elolvasni az alkotmányt, és azon az alapon fog szavazni, amit a politikusok és az újságírók mondanak. Sőt ha a válasz nem, a szavazást talán meg kell ismételni, mert kizárólag csak az igen fogadható el.”
A lisszaboni szerződés gyakorlatilag ugyanazt tartalmazza, mint az alkotmány. Ahogy Giuliano Ama-to, az alkotmányt kidolgozó konvent egyik elnökhelyettese megjegyezte a London School of Economicson tartott előadásában: „Az a jó dolog abban, hogy nem hívjuk alkotmánynak, hogy senki sem követelhet népszavazást róla.” Václav Klaus cseh elnök a következőképen vélekedett róla: „Ez a Rubiconon való átkelést jelenti, amelyen túl már nem lesz többé teljes hatáskörrel rendelkező nemzeti kormány és parlament, amely polgárainak jogos érdekeit képviselhetné, csak egy állam marad. Az alapvető kérdésekben a »szövetségi kormány« fog dönteni a távoli Brüsszelben. A cseh állampolgárok e szuperállam egy kicsiny részét fogják alkotni, akiknek hangja és befolyása majdnem a nullával lesz egyenlő.”
Európa egyesítése a Római Birodalom bukása óta izgatja az európai elitet, és történt is rá néhány kísérlet, mint például Nagy Károly alig negyven évig fennálló birodalma, vagy a Római Birodalom, ami viszont több mint nyolcszáz évet ért meg. Az európai egyesült államok gondolata még Victor Hugótól származik 1849-ből, részleteiben azonban Joschka Fischer német külügyminiszter fejtette ki 2000-ben egy, a Humboldt Egyetemen tartott előadásában, amelyben egy európai föderális állam kereteit vázolta fel. Válaszul Lionel Jospin akkori francia miniszterelnök kijelentette: „Ahogy más európai nemzetek, úgy Franciaország sem tudja elfogadni azt a státust és koncepciót, amelyet egy föderáció jelent”.
A lisszaboni szerződés elfogadása az európai nemzetállamok a vesztfáliai béke (1648) óta fennálló rendszerét kérdőjelezi meg. Tudatában vannak-e ennek azok, akik a szerződésre igennel szavaznak?