A csecsemők is háborús bűnösök voltak

Még csecsemők is szerepelnek háborús bűnösként a csehszlovák hatóságok listáin, amelyeken kétszázezer kitelepítendő felvidéki magyart soroltak fel. A fő cél a teljes magyar lakosság elüldözése volt, de mert ez nem sikerült, a homogén tömbök szétzilálására törekedtek – többek között ez is kiderül Popély Árpád pozsonyi történész kutatásaiból, aki nemrég rábukkant a háború után kitelepítésre ítéltek névsorára. A téma boncolgatása Szlovákiában tabunak számít, ám a most fellelt iratok sokat segíthetnek a Benes-korszak megértésében.

A szlovák köztudatban úgy él a csehszlovákiai magyarság második világháborút követő teljes jogfosztása, a kollektív bűnösség elvének érvényesítése, csehországi deportálásuk és a lakosságcsere alapján történt kitoloncolásuk Magyarországra, mint a háborút lezáró nemzetközi egyezmények egyenes következménye.
Nem véletlen ez a téveszme, a szlovák értelmiségiek és a politikusok jelentős része mind a mai napig így tárgyalja a kort, ilyen értelmű felszólalások tömkelege hangzott el még tavaly szeptemberben is a szlovák parlamentben, amikor a szlovák honatyák – koalíciósak és ellenzékiek egyaránt – a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére „sérthetetlennek és megváltoztathatatlannak” mondták ki a kollektív bűnösség elvére épülő benesi dekrétumokat.
Igaz azonban az is, hogy a kort – a szlovákiai magyarok meghurcoltatását: 1946– 47 csehországi kitelepítés, 1947–48 kitoloncolás a lakosságcsere-egyezmény alapján – az 1989-es rendszerváltozásig a történészek sem kutathatták. (Érdemes tán megjegyezni, hogy a kitelepítést irányító Szlovák Telepítési Hivatal anyaga, amely a Szlovák Nemzeti Levéltárban található, a mai napig „zárolt”, azaz még ma sem kutatható.) Nem véletlen, hogy még most is kerülnek elő dokumentumok, amelyek újabb és újabb bizonyítékokat tárnak fel arról, hogy a csehszlovák és szlovák hatalom a legádázabb hazugságok árán akarta kiépíteni nemzetállamát, s különös kegyetlenséggel fordult a magyarok ellen, miután a nagyhatalmak a béketárgyalások során csak a németek „kollektív megbüntetésébe”, kitelepítésébe egyeztek bele, a magyarokéba nem.
A legújabb, igen fontos dokumentumhalmazra Popély Árpád pozsonyi történész bukkant Budapesten, nevezetesen megtalálta azt a névjegyzéket, amelyet a csehszlovák kormány 1947. augusztus 26-án adott át a magyar kormánynak, s amely a kitelepítésre szánt több mint 200 ezer magyar nevét tartalmazza. Maga a tény is megdöbbentő, hiszen ismeretes, hogy a nagyhatalmak nyomására – és a megkezdett csehországi deportálás megállítása céljából – a magyar kormány a lakosságcsere-egyezményt csak 1947. február 27-én írta alá. Az egyezmény egyik kitétele az volt, hogy anynyi szlovákiai magyart toloncolhat ki az országból, amennyi magyarországi szlovák kéri az áttelepülés lehetőségét Csehországba, de Prága követelésére az is belekerült az egyezménybe, hogy a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat egyoldalúan, e keret felett toloncolhatják ki az országból.
A dokumentumok feldolgozása még tart, sőt eltart jó ideig, Popély Árpád eddigi vizsgálódásaiból azonban egyértelmű, hogy a csehszlovák hatóság a magyarság „felszámolására” készült. Erről tanúskodik többek között az, hogy a kétszázezernél is több nevet tartalmazó listán még csecsemők is szerepelnek háborús bűnösként, a szlovák népbíróságok minden eljárás nélkül olykor egész faluközösségeket bélyegeztek meg e jelzővel, de az is, hogy a kitelepítésre szánt családok, illetve falvak és kisvárosok – mert ilyen adatok is találhatók a dokumentumok közt – kétharmadát alapvetően a délnyugat-szlovákiai régióból toloncolták volna ki. Vagyis a Csallóközből és a Mátyusföldről, onnét, ahol mind a mai napig tömbben élnek a magyarok. A szándék tehát egyértelműen az volt, hogy amennyiben nem sikerül minden magyart kitoloncolni az országból, annyira meg kell gyöngíteni egy-egy közösséget, hogy a betelepülő szlovákok többségbe kerüljenek, s felgyorsuljon a magyarság asszimilációja. Azt már a korábbról ismert dokumentumok is igazolták, hogy a csehszlovák hatóságok ügyeltek a kitelepített magyarok vagyoni helyzetére – döntő többségük vagyonos ember volt, a köztük tíz- vagy százhektáros gazdák –, az újabb dokumentumok valószínűleg csak megerősítik, hogy a listák összeállítása során szempont volt az is, hogy azok a magyarok, akik maradhatnak az országban, a cselédségből, a szegények közül verbuválódjanak.
Az újonnan felfedezett dokumentum fényében érdekes lesz viszgálni azt a tényt, hogy a tervezett több mint kétszázezerből a 47 ezer Csehországba, kényszermunkára deportált magyar mellett végül miért „csak” 95 ezer embert üldöztek el szülőföldjükről a csehszlovák hatóságok.