A prolihisztor

Amikor a jelenlegi neoliberális világrend összeomlik, új barbárság köszönthet ránk, s aztán, majd egyszer, osztály nélküli társadalom – vallja az idős, sajátos szemléletű kutató. Szerdahelyi István közelről szemlélte a pártállam működését, majd az átmenet folyamatát. Élvezetes, hatalmas tudásanyagot felhalmozó könyveket ír, hogy bevilágítson a történelmi-politikai díszletek mögé.

Szerdahelyi István 1934-ben született Budapesten. 1958-ban szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán; a filozófiai tudományok kandidátusa (1977), az MTA doktora (1986). Az Akadémiai Kiadó szerkesztője, majd csoportvezetője (1959–1978), az Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa (1978–80), az ELTE docense (1980–1990), a Kritika főszerkesztő-helyettese (1980–1984), majd főszerkesztője (1984–1989), az Új Fórum főszerkesztője (1989–90). 1990-től nyugdíjas; az Eötvös-kollégium (1992–1993), a Zsigmond Király Főiskola (2002–) tanára. A Comité International pour les Études d’Esthétique magyar tagozatának titkára (1973–1980), 1977-től a Multilaterális Kultúraelméleti Bizottság tagja, 1989–1990-ben elnöke; az MTA verstani munkabizottságának alapító elnöke (1980–1991), 1993-tól a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság főtitkára. Főbb kitüntetései: József Attila-díj (1981), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (1995).

A még létező kapitalizmus című kötete a modern társadalmat elemzi, annak gazdaságával, irodalmával, filozófiai irányzataival, reklám- és filmiparával együtt. Miért fogott ekkora vállalkozásba?
– Eredetileg esztéta és irodalomteoretikus vagyok. Akartam írni egy műfajelméletet, amely a kezdetektől napjainkig a világszerte fellelhető irodalmi műfajokat rendszerezi, ám rájöttem: ez lehetetlen anélkül, hogy megérteném, milyen társadalmi viszonyok termelték ki e műfajokat. Nekiálltam, hogy használható társadalomfejlődési rendszert kutassak fel, de nem találtam, mert amit az elméletek összehordanak a fejlődésről, nem vág egybe a történetírás által feltárt tényekkel. Az ősközösség felbomlásáig nagyjából stimmel a dolog, de már az, hogy az ókorban rabszolgatartó társadalmak lettek volna jellemzőek, a császárkori Rómát kivéve nem igaz. Az egyiptomi állami rabszolgák fizetést kaptak, a magánrabszolgák beházasodhattak gazdáik családjába, s még az is szamárság, hogy a piramisokat ők építették. Az anyagi termelés alapja a görögöknél sem a rabszolgamunka volt. A feudalizmus sem úgy volt, ahogy tanítják, és így tovább. Jó öt évig csak anyagot gyűjtöttem, és úgy döntöttem, először A sosem létezett szocializmus című könyvet írom meg, majd azt, amely a modern kapitalizmusról szól.
– Nem létezett volna a szocializmus?
– Sehol senki nem valósította meg, amit Marx és Engels kigondolt. Lenin eleve mást csinált, három alkalommal is változtatott a koncepción, s folyton öszszeomlott az egész, mint a kártyavár. Mindegyik szocialista rezsim lényege, hogy új, kontraszelektált, negyedművelt politikai káderosztály jut uralomra. Azonnal kirekesztik a néptömegeket a politikából, és osztályharcot kezdenek az értelmiség ellen; ebbe buknak bele. A leghíresebb szovjet tudósokat, köztük Tupoljevet is internálótáborokban dolgoztatták. Ez az uralkodó osztály oly gőgös és kulturálatlan volt, hogy – minden korábbi osztálytársadalomtól, a kapitalistától is eltérően – az értelmiségben veszélyes hatalmi riválist látott. Persze hogy nem tudta felvenni a versenyt a kapitalista fejlődéssel. Merőben más kérdés, hogy a jogfosztottság fejében a jóléti államok szociális hálójához hasonló intézményeket vezetett be; alacsonyabb fokon, de volt egészségügyi rendszer, közoktatás, tömegközlekedés, az alávetettek és elnyomottak Trabantot tarthattak, mehettek SZOT-üdülőbe…
– Ez az értelmiségüldöző rendszer Magyarországon 1956-ban megingott. Akik megingatták, többnyire belepusztultak. Ön viszont később is elegáns pozíciókat töltött be a pártállamban. Hogyan lehetséges ez?
– Nem minden ötvenhatos pusztult el vagy menekült nyugatra. Én is tagja voltam a Petőfi Körnek és az egyetemi forradalmi bizottságnak; „kalandvágyból” maradtam itthon többekkel együtt. Nem tartottam a pofámat, ezért kirúgtak az állásomból; de ahogy konszolidálódott a helyzet, ismét lehetőség nyílt arra, hogy az eszméket szembesítsük a gyakorlattal. E rendszerek Achilles-sarka ugyanis az volt, hogy gyakorlatuk égbekiáltóan ellentmondott mindannak, amit hirdettek. Az 1956-os forradalom vezetői a káderekből álló uralkodó osztály önkénye ellen lázadtak, de nem a kapitalizmus restaurálásáért! Ha valaki akkor előáll a privatizáció ötletével, az ávósok mellé akasztották volna a lámpavasra. A forradalom történelmi tette az volt, hogy a közvetlen demokrácia, a munkástanácsok és a forradalmi bizottságok kezébe adta a hatalmat. E forradalmat a szovjet tankok föld alá kényszerítették, de az 1990-es kapitalista restauráció szájhősei még rosszabbat tettek vele: ellopták. Ugyanolyan szellemi rablás volt ez, mint mikor Rákosiék Dózsa György nevében söpörtették üresre a parasztházak padlásait. Én 1971-ig a pártba sem léptem be, de ekkor atyai barátom, Haraszti Sándor, aki többet raboskodott Rákosi és Kádár börtöneiben, mint Horthyéiban, figyelmeztetett: ha politikai cselekvésre csak a párton belül van mód, akkor aki jobbítani akar a nemzet sorsán, annak be kell lépnie. Az én kommunizmusomnak nincs köze vörös zászlóhoz, ötágú csillaghoz, sarló-kalapácshoz, proletárdiktatúrához, s így a gulághoz meg Recskhez sincs. Arra a hűvösen racionális felismerésre épül, hogy – nem ma vagy holnap, de valamikor mindenképp – a technikai fejlődés eléri azt a szintet, hogy az anyagi termeléshez nem lesz szükség fizikai munkára, és az alapvető javak ingyenesek lesznek. Egy szellemi termelésre koncentrált, értelmiségi társadalomban nem lesznek osztályok, s a magántőke értelmét veszti.
– Marx, aki kétségtelenül kommunista volt, az anyagi termelést tekintette a gazdaság alapjának.
– Szerintem viszont mindig a szellemi termelés vitte előre a világot, nemcsak az úgynevezett információs és tudástársadalomban, hanem már akkor is, mikor szőrös ősünk kitalálta, hogy mandula alakja legyen a szakócának; ez sem volt kisebb szellemi teljesítmény, mint az atomenergia felfedezése. A XX. század második felére az európai kultúrkör országaiban a technikai fejlődés olyan fokra jutott, hogy a fizikai munka tulajdonképpen megszűnhetne. Apám ötvenhatban disszidált, aztán világ körüli utakra vitt; Sydneyben láttam egy hatalmas textilgyárat, ahol egyetlen fehér kabátos ember sétált fel s alá. Hátul bement a nyersanyag, elöl kijöttek a konfekciós ruhák becsomagolva, fölcímkézve. Az automatizálás mai lehetőségei mellett az élőmunkát minimumra lehetne csökkenteni, meg is lehetne szüntetni, hosszabb távon meg lehetne szüntetni a pénzt és a magántulajdont is. De ez nem érdeke a transznacionális mamuttőkének. Inkább kiviszi a fejlődő országokba az anyagi termelést, ahol fillérekért robotoltatja a munkásokat, és nem fizet adót. Ennek összeomlás lesz a vége.
– Nem szokták utópistának tartani?
– Nem nagyon érdekel, minek tartanak. Ha ez az interjú Nagy Theodosius római császár idején készült volna, s én azt fejtegettem volna, hogy az egész római kultúra a fejlődés mellékútvonala, a rendszer természeténél fogva képtelen tovább fejlődni, vagyis rövidesen összeroppan, és minden visszakanyarodik a barbárok törzsi társadalmaihoz, maga azt mondta volna, ez a Szerdahelyi egy fantaszta. Még hogy a birodalom összeomlik! Még hogy a barbárok jelentik majd a kiindulópontot, ahonnan az új fejlődés elindul! S egy évszázad se kellett ahhoz, hogy Odoaker elkergesse az utolsó császárt, Romulus Augustulust.
– Kik lesznek a barbárok?
– Találgathat. Elég kevesen vagyunk rómaiak hozzájuk képest. De csupán azt akarom hangsúlyozni, hogy ingatag rendszerben élünk. A neoliberális korszakban, amelynek még mindig nem jutottunk a végére, az a torzulás lép fel, hogy a tőke kivonul a termelésből, és a pénzpiacokon fiktív óriásnyereségekre tesz szert. Ezért lelassul a termelés fejlődése. A börzén ott ül egy csomó analfabéta, lesik a képernyőt, és az árfolyamok ingadozásán lélegzetelállító összegeket keresnek a gazdáiknak, de e nyereségek mögött nincs valódi teljesítmény. S ez a szisztéma globális. A maga életszínvonala az amerikai fogyasztási szokásoktól és ingatlanáraktól függ.
– Polányi Károly már a negyvenes években azt írta, a liberális kapitalizmus csak globális lehet. Ön milyennek látja a jelenlegi hazai helyzetet a balliberális kormányzás alatt?
– E pillanatban az én fogalmaim szerint radikális, ultrajobboldali pártkoalíció kormányozza Magyarországot. A „balliberális” kifejezés fából vaskarika. A liberálisok reakciósok. Ha nem történik változás rövidesen, az országnak vége. Magyarország nyolcvankilencben megbukott, és kiszolgáltatott helyzetbe került húszmilliárd dollár adósság miatt. Most nyolcvanmilliárd az adósságunk. Az egész nemzeti vagyont eladták, szinte semmi nem maradt. Az oktatást lezüllesztették: tanárként olyan elsőéves bölcsészekkel találkozom, akik nem tudnak helyesen írni, s nem tudják, mi a különbség Rákosi és Szálasi között. Ha a Fidesz csakugyan azt akarja, hogy szűnjön meg a magyar oktatás további szétverése, és helyre akarja állítani a jóléti intézményeket, helyesen teszi. Ha fizetni kell az oktatásért, az alsóbb néprétegekből a legtehetségesebbek sem lesznek képesek érvényesülni, s csak az újgazdagok vásárolhatnak diplomát a csemetéiknek. Ma látszatdemokrácia van, hiszen ha a képviselőt nem hívhatom vissza akkor sem, ha átver, s ha a miniszterelnök hazugsággal jut hatalomra, de e közbűntényért nem kell törvény előtt felelnie, szó sincs demokráciáról. Kísérleteznek velünk, mint a laboratóriumi egerekkel…
– A rendszerváltozás eredetileg egészen másról szólt.
– Nagyon téved, mert sajnos pontosan erről szólt. Nyolcvankilencben már mindezt eldöntötték az Ellenzéki Kerekasztal zárt ülésein, a nép feje fölött. Sőt már akkor, mikor Gorbacsov találkozott az idősebbik Bush elnökkel Máltán, és megegyeztek, hogy az egyik birodalom kivonul Európából, és bevonul a másik. Azt is pontosan lehet tudni, a könyvemben le is írom, mi történt Londonban a rendszerváltás évében: Antall József a hitelező bankok képviselőivel megállapodott arról, milyen úton haladjon az úgynevezett demokratizálódás. Megállapodtak, hogy nem lesz reprivatizáció, azaz az államosított vagyont nem juttatják vissza eredeti tulajdonosaiknak, hanem a magánosítás során a külföldi befektetők élveznek előnyt, s hogy Magyarország nem kéri adóssága elengedését, sőt átütemezést sem kér. Ezzel az ország sorsa megpecsételődött. Az összes többi csak cirkusz, de nem az ókori Róma módján, kenyérrel, hanem anélkül.
– De hát épp Antall volt, aki bevetette az alkotmány preambulumába, hogy Magyarország szociális piacgazdaság.
– Na és? Ettől kezdve a szociális piacgazdaság az „izé” kategóriájába tartozik: jól hangzik, csak senki nem tudja, mi az. Különben az alkotmány, ha nem vette volna észre, nem érdekel senkit. Az nem alkotmánysértő, hogy az emberek nem mehetnek be az adóhivatalba befizetni a pénzt, hanem minden vállalkozó köteles bankszámlát nyitni? Alkotmányellenesen tartják fenn a külföldi érdekeltségű bankrendszert, elképesztően túlduzzasztott formában. Ez legalább olyan undorító, mint mikor egyetemistaként az ösztöndíjamból köteles voltam békekölcsönt jegyezni.
– A konzervatív köztudat úgy tartja, az SZDSZ-nek köszönhetjük a gazdasági liberalizmust, nem pedig a nemzeti pártoknak.
– Az első lépéseket még az MSZMP tette ebbe az irányba az 1970-es években, mikor a Fekete János akkori MNB-elnökhelyettes vezette pénzügyérbanda hatalmas nyugati kölcsönöket vett fel, adósságcsapdába kergetve Magyarországot.
– Azt mondják, üres volt az államkassza, épp a túlduzzasztott jóléti intézményrendszer finanszírozása miatt…
– A helyzet nem ilyen egyszerű. Akkorra valóban kiderült, hogy a központi irányítású szocialista tervgazdaság nem működik, de nem a veszteséges ágazatokba kellett volna önteni a dollárokat, ahogy Feketéék tették. Olyan strukturális reformot kellett volna végrehajtani, amilyen a termelőszövetkezetekben ment végbe: átadni az állami tulajdont a dolgozóknak, akik közt bőven akadtak kitűnő szakemberek; ők tudták volna, hogyan lehet nyereségesen működtetni egy vállalatot. Mikor a mezőgazdaságban megszűnt a tervutasításos rendszer, a tagság kirugdosta az ostoba káder téeszelnököket, és olyanokat választott a helyükbe – akár volt „kulákokat” –, akik értettek a dologhoz, ennek fantasztikus következményei lettek. Jártam vidékre, s magam is láttam, milyen élelmiszer-ipari üzemeik és külkereskedelmi kapcsolataik vannak. Például levesport gyártottak, és vitték Bécsbe, ott állt mázsaszám, fölcímkézve németül, szállításra készen. Soha nem éltek olyan jól a parasztok, mint az ésszerű termelőszövetkezeti gazdálkodás időszakában, és a rendszerváltáskori hatalom történelmi bűne volt, hogy szétverte a téeszeket, illetve kiszolgáltatta a parasztságot a transznacionális mamuttőkének.
– Mit akartak Feketéék?
– A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap uralmának készítették elő a talajt. Fekete János az 1980-as években nemcsak állami díjas „kommunista zseni”, hanem a Nemzetközi Valutaalap magyarországi „kormányzója” is lett. Ehhez azt is tudni kell, hogy a hetvenes évek végétől a politikai ideológiában még nem, de a közgazdaságban már óriási változás történt. A Kritika főszerkesztőjeként pontosan láttam, mi folyik. A Közgazdaság-tudományi Intézetben Tardos Márton vezetésével leváltották a marxista–leninista politikai gazdaságtant, s az ugyanolyan primitív neoliberális dogmákat vezették be helyette. Ezt a bukott és ásatag ideológiát, amelyet az amerikai Hayek és Friedman melegített fel, s a maga teljességében csak Chilében lehetett kipróbálni a fasiszta Pinochet alatt!
– Más néven szabadpiaci fundamentalizmusnak mondják.
– Mondják ezt sokféleképp, a tengerentúlon neokonzervativizmusnak vagy új jobboldalnak nevezik, egyébként az amerikai klasszikus konzervativizmus élesen szemben áll vele. Az a lényege, hogy az állam engedje át az irányítást a nagytőkéseknek, és akkor minden jó lesz. Ez nálunk a nyolcvanas években, vagyis még a Kádár-rendszer alatt hivatalos tanná vált, olyannyira, hogy mikor Csernok Attila, az MNB elnökhelyettese bírálni merte Feketéék hitelpolitikáját, menesztették. Sőt Hirschler Richárd, a HVG főszerkesztő-helyettese ellen fegyelmit indíttattak, amiért interjút mert készíteni vele. Egészen 1987 februárjáig állandó rovatom volt a Népszabadságban, és olyan szerzőket publikáltattam, akik a piaci fundamentalizmust bírálták. Ekkorra azonban hiába voltak – magát idézve – elegáns pozícióim a pártállamban, az új szeleket megorrontó Rényi Péter főszerkesztő-helyettes egyszerűen rám üzent, hogy a rovatom megszűnt. A csalhatatlanság glóriáját tették olyan tollforgatók fejére, amilyen Kornai János volt, a Rákosi-korszak pártújságírójából lett liberális „reformközgazdász”.
– Mi volt az SZDSZ szerepe az átmenetben?
– Az SZDSZ nagyon pofára esett, mert arra számított, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek és Mark Palmer amerikai nagykövet zsarolásai révén megkaparinthatja a hatalmat. Puccskísérletei is voltak: előzetes egyezményt akart kötni arról, hogy választások nélkül átveszi a kormányzást, majd arról, hogy a választások kimenetelétől függetlenül ő adja a miniszterelnököt. Azóta, hogy a parlamentből való kipottyanás szélén ingadozó törpepárttá zsugorodott, az MSZP-be csimpaszkodva a kutyát csóváló farok szerepét tölti be; a mamuttőke szócsöveként diktál. Érdekességként jegyzem meg, hogy jóllehet napjainkat a neoliberalizmus korszakának szokás tekinteni, a liberális pártok Európa-szerte ilyen helyzetben vannak.
– Ön milyen rendszerváltozást tartott volna jónak?
– Magyarországot, miként 1956-ban, semlegessé kellett volna nyilvánítani. Az adósságra pedig azt mondani: semmi közünk hozzá; akik külföldről finanszírozták a pártállami rendszert, nyeljék le rossz befektetési politikájuk következményeit! Igazi demokráciát kellett volna kiépíteni, amelyben a parlamenti és önkormányzati képviselők leválthatók és felelősségre vonhatók, mihelyt eltérnek a választóik által számukra előírt programtól. A tőkés vállalkozási szabadság biztosítása mellett az állami tulajdont az 1956-os típusú munkástanácsoknak kellett volna átadni úgy, hogy az ott munkát vállalók legyenek egyben a tulajdonosok is, és az igazgató legyen az alkalmazottjuk, akit elküldhetnek, ha veszteségessé teszi a céget. Ez egyébként nem nagy felfedezés: ilyen vállalatok jó ideje működnek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is…