A vizuális történések logikája

L Á T - H A T Á S Az utóbbi bő évtized történései Budapest egyik igen rangos kiállítóhelyévé tették az Újlipótvárosi Klub-Galériát. Januártól új vezetővel, új szervezeti formában folytatja munkáját. Hogyan tovább? A kérdés azért is fontos, mert a galéria eddig a XIII. kerületben élő mintegy kétszáz művész otthona, a Kipe 13 székhelye volt. A művésztársaság tagjainak műveiből rendezték az új év első kiállítását.

Felelős kiállításpolitika, sokszínűség, minőségigény, kvalitás, nyitottság, az otthonteremtés szándéka jellemezte eddig a majd másfél évtizede működő Újlipótvárosi Klub-Galéria munkáját, ez tette egyedülálló jelenséggé a kiállítóhelyek sorában. Ahogyan egyedülálló a Kipe 13, a kerületben dolgozó képző- és iparművészek egyesülete is a művésztársaságok ama sajátos világában, amely a rendszerváltozás utáni időben kialakult, még akkor is, ha talán nem beszélünk róla olyan sokat, mint például a város másik végében lévő Ráday utca művészeti csoportosulásairól.
Hasonlítgatni őket persze értelmetlen, a mai magyar viszonyok között a kortárs magyar művészet jövőjének formálásában igen nagy szerep jut azoknak a közösségeknek, amelyeket a műfaji, korosztályi vagy éppen topografikus alapon szerveződő művésztársaságok tagjai alkotnak. A Kipe 13-nak például hatvan, a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó, más-más műfajokban tevékenykedő tagja van, akik közül ugyan ezen a tárlaton csak mintegy harmincan szerepelnek, de az ő műveik is jól érzékeltetik, milyen jelentős művészi, szellemi erőt képvisel a társaság. Néhány példa a kvalitás, sokszínűség érzékeltetésére: a vizuális történések logikáját, a geometrikus, alapelemekre redukált formavilág gazdagságát érzékelteti például Szilviczky Margit festménye, a Között, s utal egyben talán arra a folyamatra is, amely a művészeti élet struktúrájának átalakulása során lejátszódik. A teremtő gesztus a monokróm gazdagságával párosul Kopasz Tamás kompozícióján, Végh Andrásnál viszont elvont, a hétköznapi világ történéseit modellező motívumokkal. Stroe Krisztián két festménye a mikrovilágra fókuszál, Gál Ádám a szürke tónusok gazdagságát emeli ki.
A faktúra, az anyag minősége a grafikai anyag egy részét is jellemzi, például Almer Zsuzsa vagy a nemrégiben elhunyt Kőmíves István alkotásait, míg Szathmáry József kollázsán a töredékek rakják össze vagy legalábbis sejtetik az egészet, a nagy összefüggéseket. Látszólag egymástól igen távoli törekvések jellemzik Kéri Ádám és Kovács Péter műveit, utóbbiak a személyes dráma megfogalmazásai, előbbiek a pontos megfigyelés, a távolságtartó bemutatás dokumentumai, valójában mindketten a szó szoros értelmében vett hajszálpontos látleletet adnak közérzetükről, a kortárs művészet helyzetéről – kint és bent.
Nincs ez másként M. Novák András plasztikájánál, A fogyasztás emlékművénél sem, amelynek formáltsága, pontosabban formálatlansága a művészet világán túli történések maró gúnnyal megfogalmazott kritikája. Ezzel a művel szemben Paulikovics Iván Karinthy Frigyest idéző kisplasztikáját a klasszikus hagyományok őrzése, gazdagítása, a finom irónia jellemzi, míg Gink Judit drótból gyűrt rózsája a háromszög harmadik csúcsán helyezkedik el, egyszersmind átkötést jelent a további műfajok, anyagok, a Dárday Nikolett, Kovács Júlia, Gergely Nóra, Minya Mária és mások képviselte üveg, textília, kerámia felé. Akik a tárlatot megtekintik, nyilván további alkotásokat fedeznek fel. A művek megkezdték útjukat a galéria kiállítóterében a közönség szélesebb rétegei felé. Csak remélhetjük, hogy ez az út messzire vezet, s inkább az irányjelző cölöpök, mintsem a rögök, kátyúk sokasága jellemzi majd.
(A Kipe 13 kiállítása, Újlipótvárosi Klub-Galéria, február 29-ig.)