Adok-veszek

Két és fél évvel ezelőtt öt fővel kezdte meg működését a Magyar Zenei Exportiroda, hogy külföldi színpadokra segítse a színvonalas hazai könnyűzenét. A fiatal igazgatónő nemzetközi kommunikációs diplomával, német-, angol- és francianyelv-tudással, valamint brüsszeli kitérővel kapta meg a feladatot a Kelet-Európában egyedülálló intézmény létrehozására.

A Magyar Zenei Exportiroda működési területei
n magyar standot állít a nagyobb nemzetközi szakvásárokon;
n műfajonkénti válogatásokat készít, amelyeket szakmai körökben és a külföldi zenei médiában egyaránt terjeszt;
n promóciós anyagokat gyűjt, és közvetít a művészek, valamint a produkciós infrastruktúra (stúdiók, lemezgyártók, hangtechnikai cégek, videoklipgyártók stb.) irányában egyaránt;
n Sziget Professional Area néven évente saját szakmai programot szervez a Sziget Fesztiválon: az ott fellépő hazai tehetségek nemzetközi prezentálása, a kelet–nyugati szakmai kapcsolatok általános fejlesztése, valamint kiállítási és találkozási lehetőségek biztosítása céljából a régió zeneiparában érdekelt intézmények és képviselőik számára;
n hazai, valamint uniós és egyéb külföldi pályázati lehetőségeket kutat fel;
n a külföldi zenei exportirodákkal együttműködve koncertezési lehetőségeket teremt, valamint zenei csereévadokat szervez;
n fenntartja és állandóan frissíti szakmai adatbázisát, amely egyrészt a külföldi partnereket informálja a hazai zeneiparral kapcsolatban, másrészt a magyar zenei szakmát tájékoztatja a külföldi lehetőségekről.
Honlapcím: www.mxh.hu

Mire ez az interjú megjelenik, Cannes-ban véget ér a zenei világ talán legfontosabb szakvására, találkozója, a Midem. Tavaly nem sikerült egységes pavilonnal jelen lennünk, a három magyar kiállító három különböző sarokban épített standot, miközben a hatvanhárom dán önálló, könnyen megtalálható országpavilonban mutatkozott be. Volt közös magyar pavilon az idén?
– Sajnos nem, noha jó pár éve álmodom róla. Pedig a standok egyenként is nagyon sok pénzbe kerülnek – a Magyar Zenei Exportiroda tizenhat és fél négyzetmétere például tizenötezer euróba. Húszezer euróból már országstandot lehetne összehozni, de mindegyik kiállítónak más igénye volt, és nem lehetett őket összeegyeztetni. Mi új válogatáslemez-csomagot viszünk ki a tavalyi Hungary for Hungary? mintájára: dupla dzsesszlemezt, pop-rockot, világzenét és elektronikus szelekciót a friss magyar termésből. Elvisszük a különféle intézmények és fesztiválok ajánlatait, jelezve, hogy vannak nálunk nagyszabású kulturális rendezvények és olyan helyek is, ahol be tudunk fogadni együtteseket.
– Szakmai konferencia is zajlik majd ott, ezen miről fog beszélni?
– Mivel mi vagyunk az egyetlen kelet-európai zenei exportiroda, és már két és fél éve működünk, felkértek, hogy úgy beszéljek az országomról, mint zenei hídfőről kelet és nyugat között.
– Tavaly októberben óriási sikere volt a hangszeresekkel együtt szervezett Hangfoglalásnak, hetvenezer ember ment el kipróbálni a különféle hangszereket, vagy meghallgatni a fellépő együtteseket. Ezzel párhuzamosan a szakma a kelet-közép-európai élő zenéről konferenciázott – miről volt itt szó?
– Nagy öröm volt számomra, hogy huszonnyolc ország százharminckét delegátusa jött el, és kiderült, hogy a nyugat-európaiak rajtunk keresztül szeretnének bejutni a keleti piacokra, és fordítva. A konferencián az unió kulturális bizottsága is képviseltette magát. Ez azt is jelzi, hogy lekerültünk arról a térképről, amelyen jó esetben fehér foltnak vagy pedig balkáni, zenemaffiától sújtott térségnek könyveltek el. Arról is szó volt, hogy nekünk, itt élő kicsiknek össze kell fognunk a piacunk védelmében.
– Nem késtek el ezzel? Madonna vagy a U2 már mindenütt kapható, de Muzsikást nem árulnak a bolgár vagy a román bevásárlóközpontokban.
– Fontos zenei fesztiválokon viszont ott vannak, farncia, angol vagy amerikai lemezboltokban kapni a lemezüket. Nekünk nem a nagy nevekkel kell konkurálnunk, hiszen mögöttük dollármilliárdos marketingbüdzsék állnak, és ezzel mi sohasem tudjuk felvenni a versenyt. Mi a kis halak szövetsége lehetünk. Eddig mindenki csak eladni akart, ezért új koncepciót találtunk ki. Ezentúl adok-veszek alapon működünk: én befogadom a te együttesedet, ha te megszervezed az enyém turnéját az országodban. Zeneexport helyett -cserekereskedelem, ez az útja a túlélésnek.
– Évek óta a lemezpiac válságáról beszélnek, egyre kevesebb hanghordozó fogy. Van kiút a válságból?
– Az élő zene a megoldás, a koncertélményt nem lehet letölteni az internetről. Egy monitor előtt ülve nem élhetjük át azt a csodát, amelyet egy ihletett zenész színpadi katarzisa ad. Az európai tapasztalat az, hogy minél hajtósabb az életünk, annál jobban vágyunk arra, hogy élvezzük is. Egy koncert pedig éppen arra ad alkalmat, hogy beengedjük az életünkbe a szépséget. A zene hozzájárul egy egészséges társadalmi képhez, és közben országimázsnak sem utolsó. A legjobb kommunikációs eszköz, hiszen nincsenek nyelvi határai, és ha valaki beleszeret egy ország muzsikájába, talán turistaként is elmegy oda. A fiataloknak hol vannak a példaképeik: a sportban, a zenében és a divatban. Nem vagyunk divatnagyhatalom, marad a másik kettő – világhírű sportolókból sincs sok nekünk, de zenészből még kevesebb. Az én feladatom az, hogy a magyar könnyűzenét – és ebbe beletartozik a nép- és a világzene, a pop, a rock, a dzsessz, a heavy metal, az elektronikus és a fúziós műfajok – becsomagoljam és eladjam a világnak.
– Ez hol működik a legsikeresebben?
– A francia társintézmény 1993-ban jött létre, az akkori kulturális miniszter kimondta, hogy az ország könnyűzenéje része a nemzeti kultúrának, és kultúrpolitikai cél a terjesztése. Azóta kötelezték a hazai rádiókat arra, hogy zenei kínálatuk ötvenegy százaléka francia muzsika legyen. Törvényi szinten támogatták meg a helyi kultúra jelenlétét a médiában – ezt nekünk is meg kellene próbálni. Tizennyolc irodát hoztak létre a világ kulcsfontosságú városaiban Sydneytől New Yorkig, és ezeknek az a feladatuk, hogy „helyet csináljanak” a francia zenekaroknak, így mindenhol ismerik őket a fiatalok.
– A francia fiatalok ismerik már a magyar együtteseket? Mi jelenleg a legkapósabb hazai exportcikk?
– Továbbra is a népzenénk és az arra épülő folk- és világzene a legismertebb. Együttesekre, előadókra lefordítva: Muzsikás, Sebestyén Márta, Palya Bea, Szalóki Ági. A tapasztalatunk szerint azok iránt érdeklődnek, akikben van valamilyen magyar íz – sokkal nehezebb nekünk a százötvenkettedik, rossz angol akcentussal énekelő indie-pop együttessel próbálkozni a nyugat-európai piacokon. Nekünk a nyelvi és zenei egyediségünkben van a jövőnk.
– De így nem is lesz soha világhírű popsztárunk.
– Kell az nekünk? Nem ilyen a mi kultúránk – én nem szeretném, ha Magyarországot egy O-zone-szerű együttessel azonosítanák.
– Ezt értem, de lesz-e valaha annyira ismert zenészünk, mint a szerb Goran Bregovics?
– Tudásban már van olyan kaliberű zenészünk, csak neki nincs olyan promóciója, mint amit a filmrendező Emir Kusturica biztosított Bregovicsnak. Ő csatolt áru, aki befutott a világsikert aratott filmekkel együtt. Nekünk az sem jó, ha erre a hullámra próbálunk ráülni, és balkáni egzotikumnak adjuk el magunkat. Mi önmagunkban is eléggé egzotikusak vagyunk, ráadásul érdekesen, különleges módon és nem negatív tartalmakkal. Sok fesztiválszervező keres meg, és azt hangsúlyozza: nem angolul énekelő magyar együttest keres, hanem magyar magyart.
– Mi kellene ahhoz, hogy például egy Cesaria Evora-i kvalitású világsztárunk legyen? Pénz? Szerencse? Tehetség?
– Cesaria Evora közel hatvanévesen lett világhírű. Tehetség van, több szerencsénk lehetne, de a munkát nem lehet megspórolni. Kitartás kell, sok muníció és a végén persze pénz ahhoz, hogy a csapból is az folyjék. A különleges minőség ma már hamar terjed, régen szájhagyomány útján, ma pedig fájlmegosztókon jut el pillanatok alatt sok tízezer emberhez. Az más kérdés, hogy az illegális letöltés sok kárt okoz, de a kicsik számára fontos eszköz lehet a promócióban. Nem a zeneipar van válságban, hanem a lemezipar. A koncertszervező cégek élnek és virulnak, egyre több zenekar indul útra, és a mobil- és internetszolgáltatók félelmetes profitot termelnek a zenéből. Zene mindig lesz, az a kérdés, hogy ez milyen csatornán jut el a fogyasztóhoz.
– Sokat járok külföldre, és azt látom, a multinacionális cégeknek presztízskérdés, hogy támogassák a helyi kultúrát. Némelyek még saját néptáncegyüttest is alapítanak, mások hatalmas folklórfesztiválokat szerveznek. Nálunk ez miért nincs így? Itt miért csak a globálisra, a külföldire van szponzorpénz?
– Szerintem azért, mert nem tekintjük a sajátunknak. Pedig fontos lenne, hogy megőrizzük a hagyományokat és a zenei örökséget. Nem szeretném, ha a gyerekeim majd négyszögletű pupillával jönnének haza az iskolából, mert csak reál tantárgyakat tanulnak, és teljesen kimaradt a művészeti oktatás. Kodály és Bartók országa vagyunk, de itthon lassan sehol sem tanítják a Kodály-módszert, a gyerekeknek csak onnan ismerősek, hogy jártak a róluk elnevezett utcában. Egy ország zenei kultúráját már az óvodában el kell kezdeni tanítani, csak így lesznek érzékenyek rá a következő nemzedékek. Ha viszont nem úgy nőnek fel, hogy ez hozzátartozik a mindennapi életükhöz, akkor nem érzik fontosnak.
– Lehetünk úgy hitelesek a világban, hogy Palya Beát többen ismerik külföldön, mint idehaza?
– Nem értek egyet a kérdésben megfogalmazott állítással: Palya Beának olyan sajtója van Magyarországon, amit minden hazai művész megirigyelhetne. A mi munkánkat is nehezíti, hogy nincs itthon tömegbázisa annak, amit megpróbálunk külföldön eladni. A rendszerváltás óta mások lettek a prioritások, kiürültek ezek a területek, az emberek mást tartanak fontosnak. Fura helyzet: arról vagyunk híresek a világban, ami itthon nem annyira sikeres. Nagyot robbantani erős belső piac nélkül nem lehet.
– Mennyire nehezíti a munkájukat, hogy az önök irodáját létrehozó szerv, a PANKKK (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért – A szerk.) gyakorlatilag haldoklik?
– Nem gondolom, hogy haldoklik. Mi egy nemzetközi program vagyunk a PANKKK-n belül, amelynek hivatalos megfogalmazással élve átstrukturálják a hazai ágát. Az alapkezdeményezést jónak tartom, életben kellene tartani, idehaza csak a kisstílű háttéralkukat, a mutyikat kell megszüntetni. Ebben a szakmában sajnos csak kevesen tudnak valóban együttműködni, mindenki fúrja a másikat, irigy a sikerekre; ha az egyik zenekarnak segítünk külföldre kijutni, akkor a másik mögött álló barátok szóvá teszik, hogy annak nem kellett volna a támogatás. Pedig itt nincs szó nagy pénzekről, ugyanis arra nincsen fedezet, hogy mi szervezzünk turnét, de meghívásokat közvetíthetünk. Az a fontos, hogy a magyar zenészek és zenekarok jelen legyenek a világban, mert ha nem látszunk, a világ nem vesz tudomást rólunk! Most megpróbáljuk a válogatáslemezeinket neves angol szakmagazinok mellékleteként eljuttatni a szakmához, hogy legalább tudjanak rólunk. A PANKKK-ra visszatérve, itthon sok a tennivaló: angol mintára lehetne nagyobb iskolákban, városi művelődési házakban felszerelni olyan hangszeres stúdiókat, ahol a garázszenekarok profi körülmények között vehetnék fel a számaikat, alaposan felpörgetve ezzel a zenei életet. Nagy-Britanniában a királynő által életre hívott hasonló program után az első évben nyolcszázötvenezer gitárt adtak el a hangszerkereskedők!
– Mit kell megtanulnia annak, aki most vesz először gitárt a kezébe, és világhírnévre vágyik?
– A zenélés mellett nem árt, ha tud angolul – nem azért, hogy azon a nyelven énekeljen, hanem hogy az összekötő szöveget értse a néző. Tudomásul kell venni, a színpadon a látvány is fontos, nem elég a profi hangzás. Fontos a jó menedzser, kellenének koncertszervező irodák, profi promóciós szakemberek, teljes zenei infrastruktúra. A legfontosabb a zenei alkotás minősége, valamint az alázat, az elhivatottság és a zene szeretete – ez a legrövidebb út a sikerhez.