Bizsu Valentin-napra!

Bravo! – szólt állítólag a március hatodikán a nyolcvanadik életévét betöltő Gabriel Garcia Marquez, miután látta a Szerelem a kolera idején adaptációját, ami azért érdekes, mert a filmet alig bírja végigülni az ember. A magával ragadó, folyamszerűen hömpölygő regényklasszikushoz méltatlan feldolgozás századszor is példázza, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha legendás regényekhez nyúl a hollywoodi filmgyár. Garcia Marquez mágikus varázslatát, ízeit, illatait, a századok, évtizedek kavargó-örvénylő forgatagát, a szerelem belső, párás idilljét csak a legnagyobb zsenik tudnák mozivászonra vinni, de akkor a végeredmény már nem puszta adaptáció volna, hanem önálló műalkotás. Ott van Menzel: a szintén megfilmesíthetetlen Őfelsége pincére voltam című Hrabal-regényből készített egy bájos és szerethető Menzel-filmet, kicsavarva, szétszaggatva és újra összerakva az eredeti művet, tisztelettudóan figyelve a hangulatokra, az érzésvilágra, létszemléletre, amin a hrabali életmű alapszik (azaz: közel vitt több ezer filmfogyasztót az irodalomhoz). Gabriel Garcia Marquez regényeiből piaci portékát csinálni azonban felér egy istenkáromlással: a Szerelem a kolera idején nem romantikus ponyva, Mike Newell rendező mégis úgy láttatja. A kegyetlenül lebutított történet görcsösen ragaszkodik a regény cselekményéhez, a sztorihoz (ami a forgalmazó szerint a világ legromantikusabb története), de elmegy mindamellett, ami miatt Gabriel Garcia Marquezt szeretik-szeretjük. A babonás-misztikus, bűzös és illatos, időtlen, valóságos és groteszk dél-amerikai vadvilágot csak a szemet szúró díszletek, az ikonikus karaktereket a kosztümös statisztéria és a leegyszerűsített mellékszereplők idézik, a főszereplő-választás átgondolatlan. A fiatal Florentino Ariza viaszképét fintorogva veszi csak be a néző, ráadásul a spanyol nyelvterület egyik legkarakteresebb filmszínésze, Javier Bardem feszeng az ellentmondásosan félreírt – későn érő, mégis érett, felnőttként is sírdogáló kisfiús, hűséges kujon – Ariza szerepében. Az olasz kedvenc, Giovanna Mezzogiorno Fermina Dazaként most is csodaszép, mégis halovány, a legjobban talán Benjamin Bratt érzi magát Urbino doktor szerepében; habitusra is pont marquezi. Mivel elsősorban amerikai piacra készült a film, a főszereplők angolul beszélnek, angolságuk egyszerűen kibírhatatlan, alig jobb, mint a szépségkirálynő-versenyeken libanyelven bemutatkozó díváknak, Giovanna Mezzogiorno nyelve majdnem beletörik az alapfokú kísérletbe.
Az ötvenéves, reménytelen, elhazudott majd beteljesedő tiszta szerelem meséjének feldolgozásakor Newell (és az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Ronald Harwood) nem törekedett arra, hogy a film valódi alkotássá – új, szuverén művé – legyen: a Szerelem a kolera idején nem lett „Newell-film”, csak gyári kacat, másolat, bizsu. Bardemért és Mezzogiornoért kár; akik olvastuk, maradunk az örökzöld regénynél, akik még nem, ezután pláne nem fogják – a mester bravózása pedig nyilván csak bulvárfogás.
(Szerelem a kolera idején, színes, feliratos, amerikai romantikus dráma, 138 perc. Rendezte Mike Newell. Írta Gabriel Garcia Marquez. Forgalmazza a Fórum Hungary.)