Fürdőorvos

Tudták, hogy a fürdőorvos nem is fürdőorvos? Pontosabban, a kifejezés a fürdőben a vendégek egészségére felügyelő belgyógyászt jelenti, és akit mi, földi halandók eléggé el nem ítélhető módon fürdőorvosként emlegetünk, valójában reumaszakorvos. Történt, hogy felkerestem ezt a fürdőorvost, bocsánat, reumaszakorvost a háziorvosomtól kapott beutalóval, többéves „reumamúlttal”. Gondoltam, leegyszerűsítem az ügyintézést: ezúttal nem a kórház szakrendelésére kérem a beutalót, hanem egyenesen a fürdőben működő reumatológushoz – aki egyébiránt üzeni a háziorvosomnak, hogy a beutalón szereplő megszólítás („Tisztelt Reumatológia! Fürdőorvos!”) tájékozatlanságra és felületességre vall. (Azt meg ő nem sejtheti, hogy orvosom a „biztonság kedvéért” írta a fürdőorvost is a papírra – a rutinos beteg felvetésére –, nehogy a fürdőben elutasítsanak, s a kórház szakrendelésére irányítsanak.)
– Hol vannak a régi leletei? – ront nekem, amikor átadnám a sorszámot, a tajkártyát és a beutalót. – Ki van írva az ajtómra! A szabályok nem ismerete nem mentesít a betartásuk alól – lobogtatja a törvényt.
– De hát több éve gyógykezelnek itt, eddig a kórházban kaptam a beutalót, honnan tudhattam volna, hogy a régi papírokat el kell hozni, másutt nincs feltüntetve – dadogok felkészületlenül.
Pedig muszáj ragaszkodnia az előírásokhoz; a „humanitárius akcióiból” eddig csak problémái voltak. Menjek el a reumatológiára a leletekért – tanácsolja egyre idegesebben.
– S ha már a reumatológián járok, ugyan miért jönnék vissza önhöz?! – kérdezek vissza feszülten. Ezt logikusnak találja? Kifogásolom a hozzáállását; majd lemondóan, kissé cinikusan nyugtatgatom: – Ne aggódjon, megoldom, s ha már úgyis itt vagyok, megyek, fürdöm egyet néhány ezer forintért.
Ő egyébként sem fürdőorvos – jegyzi még meg a beutalómra pillantva –, hanem reumatológus.
Ekkor vettem át az irányítást:
– Már semmit sem értek. Hát nem a fürdőben működő reumaszakorvos lenne a legkompetensebb annak eldöntésében, hogy szükségem van-e a gyógykezelésre?!
Erre ő:
– Hát persze, mi vagyunk a legalja…
Rádöbbentem, hogy sértett emberrel állok szemben; hogy itt nem csak én vagyok megsértődve. A bizalmatlanság beférkőzött, és uralkodik. Vagy harminc percig beszélgettünk. (A folyosón betegek várakoztak.) Érintettük a kis csalók és a nagy csalók kérdéskörét. A gyermekkori erőszakot, az agresszív filmeket. A fiatalok olvasottságát. Hát igen, tíz évig középiskolai magyartanár voltam, tudnék mesélni, mondtam udvariasan, bár hála istennek, nekem jó tapasztalataim is vannak. Szólt a betegekkel folytatott harcról; nehezményezte, hogy szinte lebürokratáztam. Ezt akartuk, mondja. Kapitalizmus. Nyugaton is ez van, csak ott nem nevetséges háromszáz forint, hanem ötven euró a vizitdíj.
Voltak ellenérveim. Valahogy eljutott a mostanság megjelenő könyvek és folyóiratok helyesírásához.
– Hát igen, sok helyütt nincs pénz olvasószerkesztőre, korrektorra – vetem közbe –, csak azért bátorkodom hozzászólni a témához, mert a másik foglalkozásom meg olvasószerkesztő.
Ekkor kissé elpirult. A harmadikat nem árultam el neki.
Voltak közös pontjaink, bár úgy tűnt, nem vagyunk egy platformon. Ja, majd elfelejtem: ruhán keresztül megtapogatta ugyan a hátamat, nyakamat, de azt nem kérdezte meg, mi a panaszom – mármint azokon kívül, amelyeket talán túl is beszéltünk.
Végül is emberséges volt. Felvetette, ha megígérem, hogy pár napon belül beviszem a régi leleteimet, kiadja a fürdőjegyeket. Megígértem. A pénztárnál mégis korrektül kipengettem kétezer-nyolcszáz forintot, a jövő hétre halasztva a felírt terápia kezdetét – nehogy még baja legyen belőle. Betámolyogtam a fürdőbe, az utolsó vízi tornáról épp lecsúsztam, a gőzben próbáltam kiengedni a gőzt, a szaunában fejben megírtam a glosszát, a medencében annyira már nem is voltam rosszul. Ha gyorsan öltözöm, kétszázat viszszakapok. Szerintem gyógyulok.